Ugrás a fő tartalomra

Vízkereszt, vagy amit nem akartok

Jaj, már annyiszor megfogadtam, hogy folytatom. Aztán valahogy mindig elfogy a türelem/kitartás/idő. Na de most. Holnap úgyis repülök vissza Stockholmba migránskodni (véget ér a három hetes családi karácsonyozás és itthonlét), akkor meg talán lesz időm arra, hogy írogassak. Mert hát az van, hogy még mindig gondolok dolgokat a világról. Meg a hazámról. Meg keresztyénségről, politikáról, borokról, ételekről, szóval amiről úgy általában érdemes írni.

Ami miatt most klaviatúrát ragadtam, az egy tipikusan vízkereszti hír: Semjén Zsolt tartotta a szenteltvíztartót Orbán Viktor dolgozószobájának felszenteléséhez. Amit pedig évente, vízkeresztkor, a keresztény hagyományoknak megfelelően, ugyebár. Ez persze kizárólag azzal a szűkítéssel érvényes, hogy a római katolikus hagyományoknak megfelelően. Hát gyerekek, én eddig úgy tudtam, hogy a miniszterelnökünk református. Márpedig a református hit szerint a megszentelés az az Isten számára való elkülönítést jelenti. Ezért is szentelünk például templomokat: ez azt jelenti, hogy az a templom onnantól fogva kizárólag Isten céljaira (vagyis hitéleti célokra) van elkülönítve, semmi másra. Ezért is nem tesszük ezt meg évente, csak amikor elkészül egy templom. No de egy miniszterelnöki dolgozószoba marhára nem templom, nem is lehet Isten céljaira elkülöníteni, legföllebb az ország/nemzet céljaira. Ami meg már nem annyira szent dolog, hogy pap kelljen hozzá. Kálomista hitünk ennélfogva erőst berzenkedik az ilyen típusú "szentelések" ellen, amikor nem Isten céljaira különítünk el valamit. Szóval legalábbis furcsa ez, én református miniszterelnökként éktelenül tiltakoznék az efféle hókuszpókuszok ellen.

Erről jut eszembe (valamint bájdövéj): Krisztus ugyebár azt mondta, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené. Ez azt jelenti, hogy Krisztus világosan kettéválasztotta - no nem az államot és az egyházat, de - az ember kötelességeit az állammal és Istennel szemben. Az államnak (akit a császár jelképez) az adónkkal tartozunk, Istennek pedig a hitünkkel és hűségünkkel. Ha körbenézek az országban, azt látom, hogy némileg a feje tetejére állt ez a történet nálunk. Politikusoknak teszünk hűségesküket és követjük őket bálványként, miközben a hitéletünk kábé arra redukálódott, hogy megfizetjük az egyházadót (egyházfenntartói járulékot, vatevör). Szóval a császárnak adjuk azt, ami az Istené és az Istennek azt, ami a császáré. Halkan mondom: teológiailag ez bálványimádás.

Ja, azt tudtátok, hogy a politika nyelvén a zsidó-keresztény hagyomány azt jelenti, hogy akik eddig teli szájjal zsidóztak, most kereszténységről meg hagyományokról beszélnek?

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Balog Zoltán és a keresztény erkölcs

Most hadd legyek egy kicsit (ismét) református teológus. Hitvallási helyzetben vagyunk ugyanis. Olyan helyzetben, amikor szólni kell, amikor világossá kell tenni, hogy kit szolgálunk és milyen értékeket vallunk. Meggyőződésem ugyanis, hogy a Magyarországi Református Egyház az úgynevezett “kegyelmi üggyel” és annak kezelésével olyan morális válságba került, ami hosszú távon akár az egyház prófétai hangjának teljes eltűnéséhez vezethet. És nem, nem csupán Balog Zoltán személyesen került morális válságba, hanem az egyházunk egésze. Hogy ezt megmagyarázzam, menjünk egy kicsit vissza az időben; egészen 2020-ig, amikor Balog Zoltán a napi politika legfelsőbb szintjéről, a miniszteri posztról épp csak 2 éve leköszönt jelöltként elindult a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöki székéért. Nem titok, hogy én személyesen akkor az ellenjelöltet, Balla Pétert támogattam és ennek elsősorban nem személyes oka volt. Az egyik ok, hogy Balla Péter nekem a pesti Teológián tanárom volt és minden m...

A teljesítmény diadala

Elvégzed az általános iskolát, a középiskolát/gimnáziumot. Leérettségizel. Egyetemre mész, elkezdesz egy témával behatóan foglalkozni. Elvégzed első kutatásodat. Megírsz a témában egy szakdolgozatot. Érvelsz, adatokat sorakoztatsz. Államvizsgázol, megszerzed a BSc-t. Aztán tovább specializálódsz, tanulsz még néhány évet. Megírsz még egy szakdolgozatot, immár egy hosszabbat, részletesebbet. Megvéded szakmai bizottság előtt. Államvizsgázol, megszerzed az MSc-t. Elmész doktorandusznak. Még tovább tanulsz, kutatod a témát évekig, már előadásokat is tartasz belőle. A kutatásaid alapján megírsz egy doktori értekezést. Sokszáz oldalast, amihez sok tízezer oldalt kellett elolvasnod. Megvéded, doctorem te recipio, megszerzed a PhD-t. Még néhány évig kutadod és tanítod a témát, meghívnak szakértőként egy csomó helyre. Előadásokat tartasz több nyelven. De facto referenciapontként tekintenek rád. Egységsugarú, kamuprofilos fészbúktroll a gondosan kifejtett véleményedre válaszul: ez hülyeség.

Születésnapunkra

1996-ban jelent meg az amerikai politikai filozófus és harvardi professzor Samuel P. Huntington fő műve, a "Civilizációk összecsapása" (Clash of civilizations), mely nemcsak hogy a meghatározó hatással volt és van az Egyesült Államok külpolitikai prioritásaira és cselekedeteire, de azt is mondhatjuk, hogy a mai napig szinte minden jelentősebb világpolitikai esemény - legyen az szinte bárhol - e mű előrejelzéseit látszik igazolni. A mű eredetileg Fukuyama "A történelem vége" című művére akart reagálni, de a belőle kibontakozó komplex világkép azóta más frontokon is fényes igazolást nyert. Ha dióhéjban össze akarjuk szedni Fukuyama és Huntington vitájának lényegét, körülbelül azt látjuk, hogy míg Fukuyama az ember belülről jövő szabadságvágyát tekintette a legfőbb motivációs mozgatórugónak, Huntingtonnál ez a rugó a kulturális-történelmi gyökerekből eredő önazonosság (az identitás). Fukuyamát persze nagyon sokan félreértették és kárörvendő mosollyal emlegetik ma is a...