Jaj, már annyiszor megfogadtam, hogy folytatom. Aztán valahogy mindig elfogy a türelem/kitartás/idő. Na de most. Holnap úgyis repülök vissza Stockholmba migránskodni (véget ér a három hetes családi karácsonyozás és itthonlét), akkor meg talán lesz időm arra, hogy írogassak. Mert hát az van, hogy még mindig gondolok dolgokat a világról. Meg a hazámról. Meg keresztyénségről, politikáról, borokról, ételekről, szóval amiről úgy általában érdemes írni.
Ami miatt most klaviatúrát ragadtam, az egy tipikusan vízkereszti hír: Semjén Zsolt tartotta a szenteltvíztartót Orbán Viktor dolgozószobájának felszenteléséhez. Amit pedig évente, vízkeresztkor, a keresztény hagyományoknak megfelelően, ugyebár. Ez persze kizárólag azzal a szűkítéssel érvényes, hogy a római katolikus hagyományoknak megfelelően. Hát gyerekek, én eddig úgy tudtam, hogy a miniszterelnökünk református. Márpedig a református hit szerint a megszentelés az az Isten számára való elkülönítést jelenti. Ezért is szentelünk például templomokat: ez azt jelenti, hogy az a templom onnantól fogva kizárólag Isten céljaira (vagyis hitéleti célokra) van elkülönítve, semmi másra. Ezért is nem tesszük ezt meg évente, csak amikor elkészül egy templom. No de egy miniszterelnöki dolgozószoba marhára nem templom, nem is lehet Isten céljaira elkülöníteni, legföllebb az ország/nemzet céljaira. Ami meg már nem annyira szent dolog, hogy pap kelljen hozzá. Kálomista hitünk ennélfogva erőst berzenkedik az ilyen típusú "szentelések" ellen, amikor nem Isten céljaira különítünk el valamit. Szóval legalábbis furcsa ez, én református miniszterelnökként éktelenül tiltakoznék az efféle hókuszpókuszok ellen.
Erről jut eszembe (valamint bájdövéj): Krisztus ugyebár azt mondta, hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené. Ez azt jelenti, hogy Krisztus világosan kettéválasztotta - no nem az államot és az egyházat, de - az ember kötelességeit az állammal és Istennel szemben. Az államnak (akit a császár jelképez) az adónkkal tartozunk, Istennek pedig a hitünkkel és hűségünkkel. Ha körbenézek az országban, azt látom, hogy némileg a feje tetejére állt ez a történet nálunk. Politikusoknak teszünk hűségesküket és követjük őket bálványként, miközben a hitéletünk kábé arra redukálódott, hogy megfizetjük az egyházadót (egyházfenntartói járulékot, vatevör). Szóval a császárnak adjuk azt, ami az Istené és az Istennek azt, ami a császáré. Halkan mondom: teológiailag ez bálványimádás.
Ja, azt tudtátok, hogy a politika nyelvén a zsidó-keresztény hagyomány azt jelenti, hogy akik eddig teli szájjal zsidóztak, most kereszténységről meg hagyományokról beszélnek?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése