Ugrás a fő tartalomra

Balog Zoltán és a keresztény erkölcs

Most hadd legyek egy kicsit (ismét) református teológus. Hitvallási helyzetben vagyunk ugyanis. Olyan helyzetben, amikor szólni kell, amikor világossá kell tenni, hogy kit szolgálunk és milyen értékeket vallunk. Meggyőződésem ugyanis, hogy a Magyarországi Református Egyház az úgynevezett “kegyelmi üggyel” és annak kezelésével olyan morális válságba került, ami hosszú távon akár az egyház prófétai hangjának teljes eltűnéséhez vezethet. És nem, nem csupán Balog Zoltán személyesen került morális válságba, hanem az egyházunk egésze.

Hogy ezt megmagyarázzam, menjünk egy kicsit vissza az időben; egészen 2020-ig, amikor Balog Zoltán a napi politika legfelsőbb szintjéről, a miniszteri posztról épp csak 2 éve leköszönt jelöltként elindult a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöki székéért. Nem titok, hogy én személyesen akkor az ellenjelöltet, Balla Pétert támogattam és ennek elsősorban nem személyes oka volt. Az egyik ok, hogy Balla Péter nekem a pesti Teológián tanárom volt és minden megnyilvánulásából sütött Jézus Krisztus és a Szentírás iránti olthatatlan szeretete és alázata, ami számomra egy püspöknél elengedhetetlen tulajdonság. A másik ok azonban talán ennél is fontosabb.

A püspöki tisztségről és a püspöki tisztséggel kapcsolatos etikáról a Bibliában legbővebben az úgynevezett “pásztori levelekben” olvashatunk (a Tituszhoz írt, illetve a Timóteushoz írt levelekben). Ezek meglehetősen részletes leírását adják annak, hogy milyen személy kell legyen a püspök, illetve milyen ne. Olyan jelzőket és jelzős szerkezeteket olvashatunk itt, mint “feddhetetlen”, “mértékletes”, “tanításra alkalmas”, “viszálykerülő”, “a maga háza népét jól vezető”. Sokak szerint - és szerintem is, akinek pont e levelek és a püspöki tisztség kapcsolatáról volt szerencsém a teológiai szakdolgozatomat megírni - ezekben a levelekben egy olyan “polgári” etika érvényesül a püspök személyével szemben, ami egyrészt illeszkedik az I-II. század gyülekezeteit körülvevő, hellenista világ általános erkölcsébe, másrészt azonban a püspök (és az egyéb tisztségviselők) tekintetében külön hangsúlyt fektet arra is, hogy ezeken a személyeken keresztül a teljes gyülekezet lesz megítélve, ezért rájuk ha lehet, még szigorúbban érvényes.

Nem véletlen a Szentírás különös figyelme a tisztségviselők iránt ezekben a levelekben: a gyülekezetet körülvevő világ egy szinkretista, mindenféle hiedelmekkel vastagon átszőtt, a kialakuló keresztyénséggel szemben sokszor ellenséges világ volt. A gyülekezeteknek mindenképp feddhetetleneknek és a világ szemében tökéletesen erkölcsösnek kellett lenniük, mert a kor általános erkölcse alapján “megfogható”, vagy erkölcstelenséggel vádolható gyülekezetek teljes kudarcot vallottak volna a legfontosabb területen: a misszióban. Ha a gyülekezetre és különösen ha annak vezetőjére csak a legcsekélyebb mértékben rávetülhetett az erkölcstelenség vádja, annak a gyülekezetre nézve igen negatív következményei lettek volna. A Szentírás lapjain tehát ez ügyben elsősorban a gyülekezet, az egyház iránti féltés jelenik meg, amikor a püspök számára kiemelkedően szigorú erkölcsi mércét állít.

A politika viszont - mint tudjuk - ott kezdődik, ahol az erkölcs véget ér. Amikor Balog Zoltán 2020-ban a püspöki tisztre jelentkezett, akkor világosan tudatában voltunk annak, hogy az ő politikai szerepvállalása az egyház számára teher lesz. A világ szemében beskatulyázhatók leszünk mint “fideszes egyház” és ez egyértelműen negatívan hat a misszióra. A politikai tevékenységét támadók megtalálják majd a Református Egyházat is és ez olyan terheket fog az egyház vállára rakni, amiket nem biztos, hogy el tudunk vagy el akarunk hordozni, különösen a fentebb említett érvek tükrében. Számos lelkipásztor testvérünkkel beszéltem erről a választási időszakban, mindnyájan láttuk ezt a veszélyt. Ráadásul - bár a Szentírás kevésbé világosan fogalmaz az “egy feleségű férfi” kapcsán - Balog elvált emberként a szigorúan értelmezett bibliai követelményeknek sem felelt meg teljes mértékben. És mégis megválasztottuk. Hogy miért? A számos beszélgetésben sok méltányolható érvet is hallottam, de amikor a miértekre rákérdeztem, az érvek végén legtöbbször ugyanaz bukkant fel: ő az, aki közel áll a hatalomhoz, aki (több) pénzt tud az egyház számára szerezni.

Ha ezt nagyon lecsupaszítjuk, az jön ki, hogy a Balog Zoltán politikai kapcsolatain keresztül elérhető, lehetséges költségvetési források (ingatlanok, intézmények?) reménye azon a 2020 novemberi Egyházkerületi Közgyűlésen nehezebb lett az érvek serpenyőjében, mint a Szentírás által támasztott követelményrendszer. Kimondva vagy inkább kimondatlanul, de gyakrabban fordult elő az érvek között.

Itt azonban két kitérőt is kell tennünk. Az első, hogy nem vagyok és nem is leszek híve annak, hogy az egyház “ne politizáljon”. Az egyháznak igenis politizálnia kell, hiszen ugyanabban a világban él és végez missziót, amiben mindnyájan járjuk az utunkat. A világnak szüksége van arra a prófétai hangra, arra az örök értékeken alapuló útmutatásra, amit az egyház tud felmutatni. Különösen szükséges ez amikor erkölcstelenségek történnek vagy krízishelyzetek alakulnak ki. A politikának is szüksége van erre. Dávid királynak is szüksége volt egy Nátán prófétára amikor Uriást királyaként a halálba küldte csak azért, hogy a feleségét megszerezhesse. Nátán példázata ébresztette rá, hogy mekkora erkölcstelenséget cselekedett, az vette rá bűnbánatra és az térítette vissza Isten útjára. Az egyháznak fel kell tudnia mutatni ezt a prófétai hangot, meg kell tudnia jeleníteni Isten akaratát a politikától átszőtt világban is. Ezt nem tudná megtenni, ha nem jelenne meg akár a politika kommunikációs színterén is.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyháznak a pártpolitikában vagy az államhatalomban kell megjelennie. Sőt: könnyebb a prófétai hangot megszólaltatni akkor, ha “egyéb kötődések” nem gátolják annak szabad kinyilvánítását. Ha egyedül Isten igéje a mércéje a kimondott szónak, nem pedig politikai vagy egyéb megfontolások. Az egész egyháztörténet arra tanít bennünket, hogy amikor az egyház és az állam túl közel került egymáshoz, akkor az sosem az államhatalom erkölcsösségének növekedéséhez vezetett, mindig az egyház erkölcseinek hanyatlásához (talán az 1541-es Genfi Városi Tanács az egyetlen ellenpélda, de az Kálvin személyisége nélkül biztosan nem vagy nem így működött volna). Vagyis morális értelemben az egyházat is védi az, ha az államtól elválasztva működik, még ha egyébként szabad és kell is politizálnia, Isten örök akaratát közvetítve és megjelenítve.

A másik kitérő, amit muszáj megemlíteni Balog 2020-as megválasztása kapcsán, hogy a református egyház állami támogatások nélkül gyakorlatilag képtelen volna fenntartani azt az intézményrendszert (többek között a templomokat) és személyi állományt, amikkel rendelkezik. Az egyház alapszabálya az, hogy a lelkészi állást és a templomot a gyülekezetnek kell fenntartania (sőt, főszabályként a gyülekezetek adják össze az egyházmegyék és egyházkerületek működési költségeit is). Ez azonban csak egy elméleti alapelv, amit a gyakorlatban számos gyülekezet egyszerűen nem tud érvényesíteni. Egy lelkészi állás és egy templom fenntartásához tapasztalataim szerint legalább 100-150 aktív, egyházfenntartói hozzájárulást rendszeresen fizető egyháztag kell. Volt alkalmam azonban igét hirdetni olyan 650 fős templomban is, ahol a vasárnapi istentiszteleten 6 (!) fő vett részt. És számos ilyen gyülekezet van. Ezek mindenképp külső támogatásra szorulnak (hiába vonják őket össze és szolgál egy lelkész 4-6 helyszínen is minden vasárnap, a templomokat akkor is ki kell fűteni és egyéb költségek is vannak). Ez részben történelmi adottság, részben pedig az egykori népegyházi keretek fenntartására irányuló, talán némelykor indokolatlan törekvés. Az ugyanakkor tény, hogy az egyháznak jelen állapotában szüksége van ezekre a külső, sokszor állami forrásokra, vagy olyanokra fog kényszerülni, mint nyugat-Európai testvéreink: templomok eladására, világi rendezvények szervezésére és hasonlókra.

Ezért amikor Balog 2020-as püspökké választásában az anyagi szempontok ennyire kiemelten hangsúlyosak lettek, ezt nem tudtam - és ma sem tudom - morálisan egyértelműen problémás döntésnek tekinteni. Rossz döntésnek igen, “szürkezónásnak” igen, de egyértelműen etikátlannak nem. Hangsúlyossá tettünk anyagi-intézményfenntartási szempontokat, mert ezt láttuk a túlélés és a szolgálatok működtetése zálogának. És hasonló a helyzet Balognak a zsinati lelkészi elnökké való 2021-es választása esetén is: a politikához fűződő szoros viszonyának kétségkívül jelentős terhét még akkor is úgy láttuk, hogy ellentételezi a “külső források” bevonásának képessége (azt azért hadd jegyezzem meg, hogy itt már fogalmilag nagyon távol járunk a pásztori levelekben lefektetett alapelvektől és etikától, ezért tartom “szürkezónásnak” ezeket a döntéseket).

A Novák Katalin által meghozott kegyelmi döntés és annak körülményei azonban gyökeresen új helyzetet teremtettek. Itt egy példátlanul jelentős morális problémával állunk szemben. Nem politikai támadások érték Balogot, hanem a politikai szerepe égette őt meg egy olyan erkölcsi ügyben, ami a politikától függetlenül is minden szempontból vállalhatatlan, és aminek a füstje láthatóan a református egyházat is bekormozza. A kegyelmi döntés ugyanis morálisan teljesen egyértelmű: ez olyan valami, amihez nekünk, keresztyéneknek és reformátusoknak semmi közünk nem szabad hogy legyen. Itt egy olyan ember kapott kegyelmet, akit gyerekek ellen elkövetett szexuális bűnök elkendőzéséért ítélt el a bíróság három különböző szinten is. Olyan ügyben, ahol a pedofil abúzus egy gyermek öngyilkosságához vezetett. Teljesen mindegy, hogy hogy történtek ezek az esetek: úgy, ahogy a magát K. Endreként megnevező Facebook-profil állítja vagy ahogy mindenki más (beleértve három, különböző szintű bíróságot, akiknek minden lehetőségük megvolt az ügy részletes kivizsgálására). Teljesen mindegy, hogy valóban református potentátok kérésére, vagy saját kútfeje alapján lobbizott Balog a kegyelemért, sőt az is teljesen mindegy, hogy “csak” kérésre tanácsot adott, vagy egyéb módon is próbált hatni a köztársasági elnökre. Az egyház szempontjából mindez teljesen mindegy. Részletkérdés. Ami fontos: Balog a politikai szerepe miatt olyan, abszolút védhetetlen erkölcsi szituációba keveredett, ahonnan a legmagasabb szinten (a köztársasági elnök esetében) is csak az azonnali lemondás jelentett kiutat és ebbe a védhetetlen morális helyzetbe tegnapi döntésével az esperes-főgondnoki értekezlet végképp belesodorta a Református Egyházat is.

Balog személyes morális státuszánál jelenleg fontosabb az, hogy amíg ő a református egyházban bármilyen tisztséget visel, addig a református egyház egyértelműen és közvetlenül összefüggésbe hozható a védhetetlen kegyelmi üggyel. Márpedig ez pontosan az a szituáció, ami ellen a pásztori levelek megfogalmazták a püspökkel szemben támasztott erkölcsi követelményeket (ezért foglalkoztam velük ezen írás keretén belül is hosszabban). Az egyház ma morálisan kikezdhető ezzel az üggyel, és ebben Balog Zoltán személye az egyértelmű összekötő kapocs. Ő az, aki miatt ma botránkozások esnek. Teljesen mindegy, hogy mi volt a tényleges szerepe az ügyben (amit egyébként a mai napig nem sikerült egyértelműen tisztázni). Ezt nem észrevenni vezetői alkalmatlanság, észrevenni és maradni pedig erkölcsi bukás.

Az esperes-főgondnoki értekezlet tegnapi döntése pedig azt mondta ki, hogy mi ezt a helyzetet felvállaljuk. Hadd legyek egyértelmű: a Református Egyház (vagy csak a Dunamelléki Egyházkerület? Ez sem egyértelmű a hírek alapján) felvállalja azt, hogy összefüggésbe lehet minket hozni egy pedofil bűncselekménnyel. Balog pedig a maradásával szintén felvállalja azt, hogy ő ebben az összefüggésben a kulcsszereplő. És ez innentől kezdve már morális válság.

Február 13-án még ki lehetett volna nyilvánítani, hogy nekünk ehhez nincs közünk. Hogy bármi történt, mi levonjuk a konzekvenciát és vállaljuk ennek a hibának a következményeit. Nem ez történt. Azt mondtuk (azt mondta ki ezt a grémium), hogy mi ezt vállaljuk. És ezt innentől kezdve már nem hívhatjuk hibának. A mérleg egyik serpenyőjében még mindig ugyanaz van: remélt anyagi előnyök, a könnyebb boldogulás ígérete. De a másik serpenyőt egy mindennél nehezebb, vállalhatatlan morális súly roppantja bele a földbe. Ez már nem a szürkezóna, azon már rég túl vagyunk. Itt már az a kérdés merül fel, hogy Istent, avagy a Mammont kívánjuk-e szolgálni. Mert ha Istent, akkor a Szentírás az egyetlen útmutatónk. Akkor az alapján kell cselekednünk akkor is, amikor ez anyagi előnyök elvesztésével jár.

Amíg Balog Zoltán ebben az egyházban tisztséget visel, addig bárkinek elég csak rámutatnia, és a misszió már magyarázkodásba fullad, az Örömhír pedig kenetteljes hazugságnak tűnik. Ez vállalhatatlan. Ha azért érnek minket támadások, mert ragaszkodunk bibliai alapelvekhez, Isten akaratához és a prófétai-apostoli igehirdetéshez, azt boldogan felvállaljuk. De ez nem ilyen helyzet. Itt egy a bibliai alapelvekkel homlokegyenest ellenkező döntéshez lehet minket kötni. És ez a legfontosabbat teszi lehetetlenné: azt, hogy tanítványokká tegyünk minden népeket. Hogy a föld sója legyünk, és ha valaki látja az egyházi életünket, akkor Istent dicsőítse érte.

Mi lehet a kiút ebből a válságból? Először is tisztáznunk kell, hogy a kegyelmi döntéssel semmilyen módon nem vállalunk közösséget. Igen, ezt azt jelenti, hogy Balognak mennie kell. Semmilyen tisztséget nem viselhet, ahol ez a súlyos árnyék a református egyházra vetődhet. Másodszor tisztáznunk kell, hogy a református egyház egyedül az egyház Fejének, Jézus Krisztusnak a parancsai alapján jár el. Hogy nem egy párt vagy a magyar állam kenetteljes meghosszabbítása vagyunk, hanem Krisztus élő teste, aki egyedül Neki, az egyház Fejének felel és Őt imádja. Hogy ha megszólalunk, akkor nem egy párt kommunikációs boszorkánykonyhájában gondosan kimunkált szólamokat hallják tőlünk, hanem Isten örök, változhatatlan üzenetét közvetítjük. Ha ezeket nem tesszük meg, marad a lecsúszás: a misszió eljelentéktelenedése, a prófétai hang végleges elnémulása. Mert ugyan ki hinne annak, aki ilyen ügyekkel sározódott be?

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Vízkereszt, vagy amit nem akartok

Jaj, már annyiszor megfogadtam, hogy folytatom. Aztán valahogy mindig elfogy a türelem/kitartás/idő. Na de most. Holnap úgyis repülök vissza Stockholmba migránskodni (véget ér a három hetes családi karácsonyozás és itthonlét), akkor meg talán lesz időm arra, hogy írogassak. Mert hát az van, hogy még mindig gondolok dolgokat a világról. Meg a hazámról. Meg keresztyénségről, politikáról, borokról, ételekről, szóval amiről úgy általában érdemes írni. Ami miatt most klaviatúrát ragadtam, az egy tipikusan vízkereszti hír: Semjén Zsolt tartotta a szenteltvíztartót Orbán Viktor dolgozószobájának felszenteléséhez. Amit pedig évente, vízkeresztkor, a keresztény hagyományoknak megfelelően, ugyebár. Ez persze kizárólag azzal a szűkítéssel érvényes, hogy a római katolikus hagyományoknak megfelelően. Hát gyerekek, én eddig úgy tudtam, hogy a miniszterelnökünk református. Márpedig a református hit szerint a megszentelés az az Isten számára való elkülönítést jelenti. E

Se nem jobb, se nem bal (1. rész)

Hol van a hiteles keresztény politika helye a politikai palettán? Elhelyezhető-e egyáltalán a keresztény politika a hagyományos bal-jobb tengelyen, vagy ennél több dimenziós megközelítést kell alkalmaznunk? Hiteles lehet-e egy keresztény politikus, ha például egy baloldali párt képvselője, és hiteles lehet-e, ha jobboldalié? Összefügg-e, és ha igen, hogyan a kereszténység és az úgynevezett "nemzeti" oldal? Ezekre a kérdésekre keressük most a választ felelevenítve a bibliai alapokat, az egyháztörténeti vonatkozásokat és a kereszténydemokrata mozgalmak történetét egyaránt. 1. A hatalom korlátai Azt talán nem nagyon kell elöljáróban sem magyarázni, hogy a Bibliának – a számunkra különösen jelentős Újszövetségnek is – a hatalommal, az ember és hatalom viszonyával, a közügyekkel kapcsolatba hozható szakaszai egy a maitól gyökeresen eltérő társadalmi környezetben születtek. A Római Birodalom idején, amikor a megszállt Júdea földjén a római hatalom

A keresztény lélek

Az utóbbi években - különösen, miután a magyar állampárt önmaga politikai narratíváját mint "keresztény" narratívát határozta meg - ismét fellángolni látszik az obligát vita a kereszténység és a keresztény ember társadalomban betöltött szerepéről. Arról, hogy kell-e, lehet-e egy keresztény embernek és magának a keresztény egyháznak politikai szerepet vállalnia és arról, hogy ha igen, akkor milyen keretek között és milyen indíttatással teheti ezt meg. Hogy mit jelent az állam és az egyház elválasztása és mit az együttműködése. Hogy mi jellemzi a keresztény embert különösen ha közéleti szerepvállalásra adja a fejét és mi akkor, ha a közéleti szerepvállalók közül egy szavazáson vagy egyéb helyzetben választania kell. Hogy létezik-e olyan, mint közéleti kereszténység. Ha igen, mik ennek a jellemzői? Elválasztható-e a kereszténység mint politikai narratíva a keresztény hittől? Ez egy építő és előre mutató vita is lehet, ahhoz azonban, hogy mindezek