Születésnapunkra

1996-ban jelent meg az amerikai politikai filozófus és harvardi professzor Samuel P. Huntington fő műve, a "Civilizációk összecsapása" (Clash of civilizations), mely nemcsak hogy a meghatározó hatással volt és van az Egyesült Államok külpolitikai prioritásaira és cselekedeteire, de azt is mondhatjuk, hogy a mai napig szinte minden jelentősebb világpolitikai esemény - legyen az szinte bárhol - e mű előrejelzéseit látszik igazolni. A mű eredetileg Fukuyama "A történelem vége" című művére akart reagálni, de a belőle kibontakozó komplex világkép azóta más frontokon is fényes igazolást nyert.

Ha dióhéjban össze akarjuk szedni Fukuyama és Huntington vitájának lényegét, körülbelül azt látjuk, hogy míg Fukuyama az ember belülről jövő szabadságvágyát tekintette a legfőbb motivációs mozgatórugónak, Huntingtonnál ez a rugó a kulturális-történelmi gyökerekből eredő önazonosság (az identitás). Fukuyamát persze nagyon sokan félreértették és kárörvendő mosollyal emlegetik ma is azok, akik sosem olvasták, pedig a fő megállapításokban Fukuyama egyáltalán nem lőtt mellé. Fő állítása ugyanis nem az volt, hogy a szovjet blokk összeomlása után már csak demokráciák fognak keletkezni és a demokratikus gondolat fog terjedni, hanem az, hogy nincs olyan rendszer, ami társadalmi szinten kielégítőbb választ tudna adni az ember legmélyebbről fakadó igényére (a szabadságvágyra), mint a demokrácia, ezért aztán paradigmatikusan és strukturálisan is másképp működő rendszer nem tudna hosszú távon meghonosodni, "nincs már új a nap alatt". Huntington szerencsére nem értette őt félre, de alapvetően másképpen gondolkodott a legmélyebb igényről, nála a szabadságra való vágyakozást a kulturális/vallási önazonosság kérdése megelőzte ebben a rangsorban, ezért aztán döntően más következtetésekre jutott, mint Fukuyama (és az azóta eltelt idő Huntingtont látszik igazolni).

Huntington a világot kilenc kulturális-vallási blokkra (úgynevezett civilizációkra) osztotta és azt állította, hogy a következő néhány évtized a blokkok egymás közötti csatáival fog telni, főleg tehát ezen blokkok határain várhatók gazdasági és háborús konfliktusok. A blokkokat a következőképpen határozta meg: nyugati kereszténység, keleti kereszténység, Dél-Amerika, az iszlám világ, a tradícionális Kína, a buddhista világ, a hindu India, az afrikai kultúra és - külön blokként - Japán. Ennél persze jóval szofisztikáltabb a felosztása (művében egyesével tárgyalja az országokat) és vannak benne elsőre furcsának ható kitételek is (például a tradícionális Kína és a buddhista világ elválasztása, vagy a katolikus dél-Amerikai kultúra leválasztása a nyugati kereszténységről), de az tény, hogy az elmúlt 3 évtized valóban azzal telt, hogy ezek a blokkok ilyen vagy olyan módon, gazdaságilag vagy fegyverekkel, de konfliktusban álltak egymással, még ha a konfliktus intenzitása nem is volt mindig azonos hőfokú.

Amikor tehát 8 évvel a mű megjelenése után, 2004. május elsején Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz, az nem csupán gazdasági jelentőséggel bíró történés volt, de bizton tekinthettük annak a történelmi/civilizációs eseménynek is, mikor Magyarország végre - az ateista kommunizmus sok évtizedes babiloni fogságából kiszabadulva - elfoglalhatta helyét a nyugati kereszténység kultúrájában. Ott, ahová annak idején Géza fejedelem döntésével (István házassága) csatlakoztunk, és ahonnan időről időre mindig ki tudtunk kerülni egy időszakra (legyen az akár török vagy szovjet hódoltság), de ahová mindig úgy tértünk vissza, mint akik kulturálisan, vallásilag és minden egyéb szempontból is otthon érzik magukat. Magyarország kulturálisan a nyugati kereszténység civilizációjának integráns része. Volt teológiai professzorom, dr. Szűcs Ferenc mondása alapján a nyugati kereszténység valahol ott ér véget, ahol Erdélyben az utolsó református parókia áll. Onnan keletre már másik kultúra jön a hagymakupolás épületeivel, a misztikumra és misztikus cselekedetekre építő "bizánci" vallásával, a caesaropapismus (állami és egyházi vezetés egybeolvadása) máig élő hagyományával: a keleti orthodoxia világa. Mi pedig akkor is a nyugati kereszténységhez tartozunk, ha látjuk, hogy az ugyanúgy nem tökéletes, ugyanúgy gyarló, sokszor önző, sokszor hibákat és bűnöket is elkövető emberek által valósul meg, mint az összes többi civilizáció. Egyszerűen itt van a helyünk, ide köt bennünket a történelmünk, a kultúránk, a hitünk. És 18 éve - nemzetként - hivatalosan is ebben a kultúrkörben leltünk újból hazára. Kompország végre révbe ért.

Az utóbbi években azonban újból sötét fellegek gyülekeznek önazonosságunk egén. Újból felütötte fejét az a gondolat, miszerint "a Kelet jó, a Nyugat rossz" - mintha ez valami "fodbalmeccs" lenne, ahol az a cél, hogy ki győzi le a másikat. Mintha ezer éves történelmünk minket ezer szállal a nyugati kereszténységhez fűző valósága egy tollvonással kidobható lenne és helyettesíthető egyfajta új kultúrával és erkölccsel. Mintha a politikából elindult - sokszor kényszerű, sokszor taktikázó, sokszor egyszerű nagyotmondásoknak köszönhető - értékválságot egyfajta kulturális újrapozícionálással lehetne megoldani.

Én ezúton nagyon határozottan óva intem magunkat ettől.

Először is azért, mert tételesen nem igaz. Bár míg Oroszország valóban szereti magát úgy bemutatni, mint a keresztény kultúra egyetlen igazi őrzője, aki szemben áll a gyenge és dekadens nyugati kultúrával, addig a valóság az (ha már kereszténységnél tartunk), hogy a nyugati kereszténység mag-államának tekintett Egyesült Államokban az emberek 39%-a jár heti rendszerességgel istentiszteleti szertartásra (és vannak olyan államok az úgynevezett Bibliaövezetben, ahol ez a szám 75% fölött van), Oroszországban viszont ez a szám alig 7%. A valóság az, hogy míg az Egyesült Államokban az elnökválasztást eldöntő kérdés lehet az elnökjelöltek hitéleti tevékenysége, addig Oroszországban ilyen egyáltalán fel sem merülhet. A valóság az, hogy mind a konzervatív, mind a liberális teológia alapján gondolkodó lelkészeink és teológusaink döntően nyugat-Európai és amerikai szerzőket olvasnak és dolgoznak fel, az elmúlt 100 évben pedig még az orosz orthodox teológusok nagy része is Nyugatra ment tevékenykedni. Valóban vannak gondok a nyugati keresztény kultúrával (ilyen a cancel culture térhódítása, az etikai relativizmus és még sorolhatnók), de mindez össze sem hasonlítható azokkal a gondokkal, amikkel a keleti kereszténységnek kell szembenéznie (kezdve például a háborúk megáldásával).

Másodszor pedig azért, mert ha igaz is lenne, akkor sem dobhatnánk ki a civilizációs gyökereinket következmények nélkül. Az az ezer év, amit a nyugati kereszténység közegében töltöttünk, rövid- és középtávon is kitörölhetetlen a magyar kultúrából. Nekünk Petőfijeink és Kossuthjaink vannak (mindketten evangélikusok), Liszt Ferencünk és Kodály Zoltánunk (római katolikusok), Móricz Zsigmondunk és Kölcsey Ferencünk (reformátusok). Az egész magyar kultúra a nyugati kereszténységből sarjadt ki, annak civilizációs talapzatán növekedett és talán legmegtermékenyítőbb ereje a római katolikus és a protestáns kultúra találkozásából fakadt. Gondoljuk, hogy ezeket a gyökereket csak úgy el tudnánk vágni és menetelni arccal a Kelet felé? Hogy le tudnánk cserélni Fehérlófiát Baba Yagára?

A szociálpszichológia egyik leghíresebb, teljes csődbe fulladt kísérlete a dánok kísérletezése inuit (grönlandi eszkimó) gyerekekkel. A 60-as években Dánia úgy gondolta, hogy Grönland lakosságának civilizálására az a legmegfelelőbb módszer, hogy inuit gyerekeket emelnek ki a környezetükből és nevelnek Dániában dánná, majd amikor ezek visszatérnek őseik földjére, magukkal viszik majd a fejlett dán kultúrát, a társadalom krémjévé válnak, a dán kultúra pedig majd elterjed és sejehuja, megteremtődik egy kulturálisan fejlettebb nemzet Grönlandon. A valóság az lett, hogy a szüleiktől elszakított gyermekeket sem a dán társadalom nem fogadta be sosem (főleg az ázsiaiakra emlékeztető külsejük miatt), sem hazájukba visszatérve nem tudtak a társadalomba visszailleszkedni. A kísérlet végére a gyerekek nagy hányada öngyilkos lett, a többiek pedig egész életre szóló szociális traumákkal kellett megküzdjenek; néhányan be is perelték emiatt később a dán államot. A kísérlet teljes csődbe fulladt, de egy dolgot fényesen bizonyított: hogy a kulturális/civilizációs identitás nem olyan, amit varázsütésre tudunk fel- és levenni, az sokkal mélyebben gyökerezik az emberben és a társadalomban is.

Hasonlóan, Huntington egyik legfontosabb megállapítása is az, hogy az egyes civilizációkon belül a kultúraváltás minden esetben kudarcra van ítélve. Aki ezzel próbálkozik, kitaszított pária lesz mindkét kultúrában: az új kultúra nem akarja majd befogadni, míg a régiben árulónak fogják tekinteni. Vagyis ha vannak is bajok a nyugati kultúrával, ha sokszor úgy is érezzük, hogy nem ért meg vagy lenéz bennünket, akkor is sokkal inkább azon kell fáradozzunk, hogy ezen a kultúrkörön belül mutassunk fel valami tisztát és értékéset, olyat, amire őseink és a nyugati civilizációk egyaránt büszkék lehetnek, mintsem hogy az első jól hangzó ígéretre vagy szépen csengő propagandaszólamokra felülve ott hagyjuk azt a civilizációt, melyhez Szent István óta tartozunk. Ki kell mondjuk, hogy a Kelet felé fordulás teljes tévút és a magyarság kulturális hontalanságához vezet.

18 éve csatlakoztunk az Európai Unióhoz. 18 éve tértünk vissza hivatalosan is a nyugati kereszténység kultúrkörébe. 18 év a nagykorúság határa sok országban. A kamaszkor vége és a felnőttkor kezdete. Vessük hát le a kamaszkori lázadást és viselkedjünk úgy nemzetként, hogy értékkel, tisztasággal, becsülettel járuljunk hozzá a nyugati civilizáció következő évtizedeihez. Hajítsuk el végre az ügyeskedés, a kiskapuk magyar virtusát és váljunk végre azzá, amivé István óta szeretnénk válni: kulturális értékteremtővé a Nyugat kultúrkörében Ez a mi munkánk, és nem is kevés.