Csirkefarhát

Anno, amikor Magyarországon fejlesztőkkel csináltam állásinterjúkat hozzá voltunk szokva, hogy amikor a friss kolléga beáll hozzánk, akkor (junior esetén különösen) az első pár hónap még inkább a betanítással telik, és úgy kábé a 4-6. hónaptól kezdve lehet az embereket éles projektekre tenni. Amikor kijön a srác (lány) az egyetemről, akkor függetlenül attól, hogy az melyik egyetem, még csak a szakmai alapokkal van tisztában. Nem nagyon látott még komolyabb enterprise technológiát, a cloud computingról jó esetben már hallott de még nem művelte, talán fel tudja mondani, mi az a microservice, lambda, nosql, de valójában még hosszú idő, mire ténylegesen beleérez ezekbe a dolgokba. És ez - mondtuk - rendben is van így.

Aztán amikor kijöttem dolgozni Stockholmba, pár hónapra rá kapott a csapatunk két gyakornokot. Egyikük az Uppsalai Egyetemről jött és eredetileg fizikusnak tanult, de jókedvében felvett néhány programozói tárgyat is; a másikuk a stockholmi KTH végzőse volt. Odajött ez a két srác a csapatunkba és nekem, a csapat seniorjának soványmalac-vágtában kellett felkötnöm a gatyamadzagot, mert olyan elképesztő és naprakész ismerettel érkeztek, hogy csak úgy pislogtam. Fejből fújták, hogy egy adott teszt-framework adott osztályában az x statikus metódusnak ha nem adunk át paramétert, akkor mi az alapértelmezett értéke, hogyan kell felépíteni egy valóban használható monitoring rendszert, mikor milyen adatbázis felé érdemes kacsintgatni tervezéskor, satöbbi. Leesett az állam. Kész, betanult, professzionális munkatársakat kaptunk akik járatosak voltak projektmunkában, tervezésben, agilis módszertanokban, gyakorlatilag csak meg kellett nekik mutatnunk hogy ebben az adott rendszerben mit hogy tudunk elérni és már csinálták is az éles feladatot a 40 millió ügyfelet kiszolgáló banki rendszereinken.

Ez volt az első, kicsit földhöz verő face-to-face találkozásom a skandináv oktatási rendszerrel és azzal, hogy hány teljes világ van (minőségben, hatékonyságban, mindenben) a magyar és a skandináv iskola között. Ráadásul a skandináv oktatási rendszerek közül még a svédet tartják a leggyengébbnek, az csak körülbelül három-négy galaxisnyira van tőlünk, a többiek még messzebb. Évtizedek sem lesznek elegek arra, hogy ezt a döbbenetes hátrányt behozzuk.

És most ami miatt ezt a jó hosszú bevezetést leírtam: olvasom a minap, hogy a skandinávok közül is kiemelkedő finnek (magasan világverő az oktatási rendszerük) azzal kísérleteznek, hogy a hagyományos tantárgyakat - egyelőre kísérleti jelleggel - teljesen elhagynák az oktatásukból és helyette olyan komplex megközelítésekkel foglalkoznának, mint például hogy vesznek egy adott jelenséget vagy eseményt (legyen az egy délkelet-ázsiai cunami vagy akár a második világháború) és azt mindenféle szempontból végigvizsgálják (a cunami esetében a geológia, fizika, biológia, történelem, szociális hatások, egyszóval minden szóba kerül és meg is tanulják a konkrét példán). Módszertanilag pedig még inkább a projektmunka, az együttműködés felé tolják a hangsúlyt a hagyományos adat-alapú ismeretekhez képest. A hagyományos tantárgyak ugyanis elavultak, azok még leginkább az indusztriális kor fizikai munkavállalóinak képzésére lettek kitalálva; a mai, tudás-alapú társadalomban sokkal hatékonyabban használható egy ilyen, komplex módon megszerzett tudás - mondják. Arról nem is beszélve, hogy sokkal szórakoztatóbb is így tanulni. Márpedig ha szórakoztatóbb, akkor élvezetesebb is, akkor a diák még magánszorgalomból is utánajár dolgoknak, összességében pedig még mélyebben rögzült, még használhatóbb tudáshoz jut. Finnország így képzeli el a fiataljainak jövőjét egy tudás-alapú világban, a XXI. században.

Ezalatt Magyarországon: olcsóbbá tettük a csirkefarhátat.