Ugrás a fő tartalomra

Se nem jobb, se nem bal (1. rész)

Hol van a hiteles keresztény politika helye a politikai palettán? Elhelyezhető-e egyáltalán a keresztény politika a hagyományos bal-jobb tengelyen, vagy ennél több dimenziós megközelítést kell alkalmaznunk? Hiteles lehet-e egy keresztény politikus, ha például egy baloldali párt képvselője, és hiteles lehet-e, ha jobboldalié? Összefügg-e, és ha igen, hogyan a kereszténység és az úgynevezett "nemzeti" oldal? Ezekre a kérdésekre keressük most a választ felelevenítve a bibliai alapokat, az egyháztörténeti vonatkozásokat és a kereszténydemokrata mozgalmak történetét egyaránt.

1. A hatalom korlátai

Azt talán nem nagyon kell elöljáróban sem magyarázni, hogy a Bibliának – a számunkra különösen jelentős Újszövetségnek is – a hatalommal, az ember és hatalom viszonyával, a közügyekkel kapcsolatba hozható szakaszai egy a maitól gyökeresen eltérő társadalmi környezetben születtek. A Római Birodalom idején, amikor a megszállt Júdea földjén a római hatalom fennhatósága megkérdőjelezhetetlen volt, a ma ismert demokratikus viszonyok egyetlen megtestesítője az egyre gyengülő hatalmú Szenátus volt, a császár egyszemélyes döntéseit pedig gyakoratilag senki nem merte megkérdőjelezni. A császárkultusz virágzott, a keresztényeket leginkább üldözték. Meglehetősen kevés támpontunk van tehát, ha a mai viszonyok között megpróbáluk Isten abban a korban leírt igéjét a mai, mindennapi közéleti ügyekre, hovatovább a politikai viszonyokra is alkalmazni.

Néhány alapelvet azonban így is világosan láthatunk a Biblia hasábjain. Az első - és ebben a mai napig konzekvensen egyetért minden keresztény irányzat képviselője - hogy minden földi hatalom Istentől származik. Ezt támasztják alá olyan explicit kijelentések, mint a Római levél 13:1 verse, vagy éppen a megkorbácsolt Jézus szavai a tőle meghunyászkodást váró Pilátus felé („Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked” - János 19:11). Ebből pedig egyenesen következik az a Pál apostol által leírt alapelv, miszerint a keresztény ember engedelmeskedik a felettes hatalmaknak, azaz megtartja a törvényt és a földi hatalom által meghozott rendelkezéseket, legyenek azok KRESZ-szabályok vagy az adózás rendjéről és az adók mértékéről szóló rendelkezések.

Ugyanakkor ez nem ad korlátlan cselekvési szabadságot a hatalom földi birtokosainak. A földön adott hatalomnak ugyanis szabott célja van. Ha Pál apostolnál maradunk, akkor a hatalom alapvetően Isten szolgája, melynek célja a jó elősegítése, illetve Isten büntetésének végrehajtása azokon, akik rosszat cselekszenek (Róm 13:3-4). Ha pedig ószövetségi példákat is hozunk, akkor azt látjuk, hogy Isten egy hatalom milyenségét – és rajta keresztül sokszor az egész nép viselkedésének milyenségét – az alapján ítéli meg, hogy mennyire követi az a hatalom Isten akaratát (tulajdonképpen a zsidó történetírásként is tekinthető Bírák könyve és később a Királyok könyvei szinte másról sem szólnak). Vagyis a hatalomnak van Isten által rendelt célja és egyben korlátja, és ez Isten törvénye. Ennek a földi hatalom egészében alá van rendelve, és – mint azt néhány kolumnával lejjebb ki is fejtjük – az Isten kijelentett akaratával szembeszegülő hatalommal szemben a keresztény ember nincs engedelmességre kötelezve, legalábbis nem az Isten akaratával ellentétes törvények tekintetében.

2. A hatalom gyarlósága

Időről időre mégis azt látjuk, hogy a földi hatalom sokszor és sok tekintetben elhajlik Isten akaratától. Hogy a legutóbbi évek legnagyobbat szóló közéleti botrányait vegyük: ilyen elhajlás, amikor a keresztény családmodellt hirdető hatalom prominensét a keresztény családmodellel szöges ellentétben levő melegorgiáról látjuk kábítószerrel tömött hátizsákkal menekülni, amikor egy másik politikussal kapcsolatban yachton történt paráználkodás képei járják be a sajtót, amikor a hatalom birtokosainak közvetlen környezetében irányított közbeszerzésekkel terelik néhány magánzsebbe a közvagyon egy részét, de ilyen elhajlás az is, amikor a hatalom és annak kiszolgáló intézményei célzott karaktergyilkosságokat hajtanak végre, sokszor valós alap nélkül (ilyen esetről is több bírósági ítélet született már), vagy amikor a hatalom és pénz bálványozása kezd eluralkodni a hatalom gyakorlásában, politikai oldaltól függetlenül. Azt kell ilyenkor lássuk, hogy a földi hatalom – bár Isten rendelésén alapul és alapvetően Isten akaratát kell közvetítse – mégis gyarlő, bűnös emberek által valósul meg, és ezek az emberek gyarlóságukról sokszor kéretlenül explicit módon tesznek bizonyságot. Vagyis – paradox módon – tökéletlen emberek kell érvényesítsék Isten tökéletes akaratát. Az ilyen eseteknél különösen fontos szem előtt tartanunk, hogy a hatalom végrehajtóinak gyarlósága korántsem jelenti azt, hogy maga a hatalom nem Istentől származó volna. Még az ilyen esetekben is érvényes az, hogy a keresztény ember az ilyen, gyarló hatalom által hozott rendelkezéseket erkölcsileg is köteles betartani, nemcsak jogilag. Nincs olyan, hogy nem fizetünk adót, mert „úgyis ellopják”.

A hatalom gyarlóságának féken tartására ugyanis Istennek más eszközei vannak. Az Ószövetségben ha a hatalmat gyakorló király jelentősen eltért Isten akaratától, Isten vagy egy ellenséges népet küldött Izráelre háborúskodni (ennek kiemelten hangsúlyos formája volt például a zsidó nép babiloni fogsága, melyből utána új ébredés és megújult lelkiség fakadt), vagy felemelt egy új vezetőt, aki aztán – többnyire erőszakkal – eltávolította a regnáló királyt. Ezek az esetek jórészt az Isten akaratától elhajló király halálával végződtek mementójául annak, hogy akire Isten többet bíz, attól többet is kér számon és hogy egy király cselekedetei az ország életére is jelentős hatással vannak.

A középkorban már léteztek a hatalom gyarlóságának féken tartására bizonyos eszközök és intézmények (hazai példánk az Aranybulla ellenállási záradéka például). Ennek egyik legeklatánsabb példája a reformáció idején Kálvin, aki a genfi tanácsra utalva a világi kormányzásról így fogalmazott: „Mert, ha vannak a néptől szervezve bizonyos felsőbbségek, amelyek a királyok önkényének korlátozására vannak felállítva /.../, annyira nem vagyok az ellen, hogy ezek kötelességszerűleg közbelépjenek a királyok dühöngő önkényével szemben, sőt inkább, ha ők az erőszakosan önkényeskedők és a föld népét sanyargató királyokkal szemben gyáván meghunyászkodnak, hallgatásukat, képmutatásukat elvetemült hitetlenségnek állítom, mivel álnokul elárulják a nép szabadságát, noha tudják, hogy Isten rendelte őket ennek védőiül” – vagyis protestáns hitünk szerint (és ez már a reformáció idején is így volt) az Isten által rendelt evilági rendhez olyan intézmények is tartoznak, melyek a nép szabadságát a hatalom birtokosaival szemben képesek megvédeni és ezek az intézmények ugyanúgy Isten akaratából állnak, mint a hatalom maga. Fontos ezt tudni annak felismerésére, hogy az Isten által állított hatalom a kereszténydemokrata felfogás szerint sáfárság (a bibliai szó jelentése körülbelül „megbízás alapján végzett vagyonkezelés”), vagyis soha nem lehet önkényes és mindig ellenőrizhető kell maradjon.

Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a mi demokratikus viszonyaink között nincs szükség Istennek az ószövetségihez hasonló explicit beavatkozására a hatalom túlkapásaival és gyarlóságaival szemben (bár megjegyzendő, hogy például Trianon után a 20. század talán legnagyobb hatású református püspöke, Ravasz László a békeszerződés nemzeti tragédiáját annak tudta be, hogy eltávolodtunk Isten akaratától és ezért bűnbánatra hívott, valamint hogy a második világháború után is egy mély nemzeti bűnbánatból sarjadt ki az 1947-48-as ébredés; vagyis vannak olyan felismerhető összefüggések, melyek a nagy nemzeti tragédiákat még a 20. században is Isten büntetéseként mutatják meg nekünk). Ilyen viszonyok között ugyanis van intézményesített lehetőség arra, hogy az Isten akaratától eltávolodott hatalom el legyen távolítva ebből a szolgálatból. Ez pedig a választás intézménye. Keresztény szemmel nézve a választás ugyanis elsősorban annak megítélése, hogy az Isten akaratából regnáló hatalom valóban Isten akarata szerinti hatalom-e, vagy eluralkodott benne az emberi bűn és gyarlóság. Ezért is fontos számunkra a választás, s ezért is készülünk rá minden alkalommal imádságban és bűnbánattal – hiszen Isten vezetését kérjük a helyes cselekedethez. Ha a hatalom eltávolodott Istentől, a választás a keresztény ember lehetősége arra, hogy leváltsa, ha pedig megmaradt Isten akarata mellett, a választás annak alkalma, ahol ezt a keresztény ember szavazatával is megerősítheti. Tehát összességében azt mondhatjuk, hogy Isten akaratával ellentétes hatalom csak ideig-óráig maradhat fenn, hiszen Isten előbb vagy utóbb, de gondoskodni fog arról, hogy az ilyen hatalom elveszítse a tőle kapott megbízását. Ehhez adja minden korban az intézményeket és ehhez adja imádságban a szavazó ember számára a lelki vezetést is. Vagyis ahogyan a földi hatalmat Istentől származónak valljuk, úgy annak a módját is, ahogy ez a hatalom életbe lép vagy épp leváltatik Isten akaratának tekinthetjük, mégha elsősorban közvetett módon is.

3. A hatalom ellenőrizhetősége

Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a valóban megalapozott választási döntéshez szükséges az is, hogy a hatalom gyakorlásáról pontos információk álljanak rendelkezésre. Nem lehet ugyanis jól dönteni akkor – és ez már inkább a gyakorlati megközelítése a dolognak –, ha a döntésünket nem bölcs, tényeken alapuló és imádságos mérlegelés, hanem vakhit vagy „törzsi mentalitás” határozza meg. Az Istentől jövő hatalom sáfárságként való tekintéséhez és Isten akarata szerinti értékeléséhez egyszerűen szükségünk van tényekre. Képzeljük el a klasszikus, tálentumokról szóló példázatot (Mt 25:14kk) úgy, hogy a szolgák nem tényszerűen számolnak el urukkal a számadáskor, hanem „kampányolnak”. Egészen furcsa helyzet adódna például, ha az egyik szolga például így számolna el a rábízottakkal: „nézd, Uram, ennyi és annyi tálentumot adtál nekem, én az egész környéken a leghatékonyabban használtam fel, de nem mondom meg, mire és mennyit, meg azt se, hogy mi lett az eredménye”. Valószínűleg az ura abban a pillanatban dobná ki a külső sötétségre, mint gonosz és rest szolgát.

Abból tehát, hogy a földi hatalmat Istentől jövő sáfárságnak tekintjük, mégpedig olyannak, amit a bűnre mindenkor hajlamos emberek valósítanak meg egyenesen következik, hogy a hatalomgyakorlás a keresztény felfogás szerint mindenkor tényszerűen ellenőrizhető kell legyen. Nem fér össze vele a titkolózás, az elhallgatás, a félrevezetés. Olyannak kell lennie – ezt a lelki vezetéssel megbízott lelkészek lakhelyével, a parókiával kapcsolatban gyakran szoktuk is emlegetni – mintha üvegből lennének a falai: akit Isten vezetéssel bíz meg, annak mindenkor késznek kell lennie elszámolni, nincs helye titkoknak.

Van egy felettébb érdekes beszélgetés János evangéliumában,amit Jézus folytat egy Nikodémus nevű farizeussal. Nagyon erős szimbolikája van ennek a beszélgetésnek, mégpedig elsősorban lelki szimbolikája, de van benne egy mondat, aminek a literális (szó szerinti) értelme is komoly mondanivalót hordoz. Így szól: „Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. Aki pedig az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánvalóvá legyen cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat”. A világosság-sötétség párosának Jánosnál többnyire lelki jelentése van (ahol a világosság Jézust magát, illetve az ő közelségét jelenti, a sötétség pedig a tőle eltávolodott, gonosz világot), de ebben az esetben a szövegkörnyezet miatt érdemes megfontolnunk e mondatot ilyen szempontból is: aki gonoszat cselekszik, az fél a lelepleződéstől, ezért titkolózik, aki pedig jót cselekszik, annak nincs mit titkolnia. Világos útmutatás ez mindenféle sáfárságal megbízott embernek (és külön csavart ad a mondatnak, hogy Jézus ezt a zsidók egyik vezetőjének mondja).

Folytatjuk...

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A keresztény lélek

Az utóbbi években - különösen, miután a magyar állampárt önmaga politikai narratíváját mint "keresztény" narratívát határozta meg - ismét fellángolni látszik az obligát vita a kereszténység és a keresztény ember társadalomban betöltött szerepéről. Arról, hogy kell-e, lehet-e egy keresztény embernek és magának a keresztény egyháznak politikai szerepet vállalnia és arról, hogy ha igen, akkor milyen keretek között és milyen indíttatással teheti ezt meg. Hogy mit jelent az állam és az egyház elválasztása és mit az együttműködése. Hogy mi jellemzi a keresztény embert különösen ha közéleti szerepvállalásra adja a fejét és mi akkor, ha a közéleti szerepvállalók közül egy szavazáson vagy egyéb helyzetben választania kell. Hogy létezik-e olyan, mint közéleti kereszténység. Ha igen, mik ennek a jellemzői? Elválasztható-e a kereszténység mint politikai narratíva a keresztény hittől? Ez egy építő és előre mutató vita is lehet, ahhoz azonban, hogy mindezek