A keresztény lélek

Az utóbbi években - különösen, miután a magyar állampárt önmaga politikai narratíváját mint "keresztény" narratívát határozta meg - ismét fellángolni látszik az obligát vita a kereszténység és a keresztény ember társadalomban betöltött szerepéről. Arról, hogy kell-e, lehet-e egy keresztény embernek és magának a keresztény egyháznak politikai szerepet vállalnia és arról, hogy ha igen, akkor milyen keretek között és milyen indíttatással teheti ezt meg. Hogy mit jelent az állam és az egyház elválasztása és mit az együttműködése. Hogy mi jellemzi a keresztény embert különösen ha közéleti szerepvállalásra adja a fejét és mi akkor, ha a közéleti szerepvállalók közül egy szavazáson vagy egyéb helyzetben választania kell. Hogy létezik-e olyan, mint közéleti kereszténység. Ha igen, mik ennek a jellemzői? Elválasztható-e a kereszténység mint politikai narratíva a keresztény hittől?

Ez egy építő és előre mutató vita is lehet, ahhoz azonban, hogy mindezek megválaszolásába belefogjunk, legelőször tisztázni kell, hogy egyáltalán mi ma a kereszténység, ha "az dolgot őt magát nézzük". Mit jelent a kereszténység magában a keresztény emberben? Hogyan formálja, hogyan alakítja őt? Mit jelent akkor, ha a társadalomban való részvétel és különösen ha a közélet szemszögéből nézzük? Egy blog keretei között talán túl nagy falatnak tűnik ennek megválaszolása, de ha néhány sarokkövet nem rakunk le legalább a magunk számára, biztosan nem tudunk ebben a gondolatmenetben továbblépni.

Először is szögezzük le: Kereszténynek lenni nem értékrend. Legalábbis elsősoron nem az. Nem egy felvett viselkedési forma. Nincs olyan, hogy az ember azért lesz keresztény, mert azonosul egy politikai vagy társadalmi normarendszerrel. Mint ahogy olyan sincs, hogy az ember azért lesz keresztény, mert beleszületik egyfajta kulturális közegbe, vagy épp azonosul vele. Kereszténynek lenni ugyanis ahogy nem értékrend, úgy nem is kultúra. És hogy még tovább feszítsük a húrt, a kereszténység ráadásul nem származás és nem is népcsoport. Mérhetetlen rombolást végzett az emberiség történelme során szinte minden olyan gondolat, amely a kereszténységet lényegét tekintve összemosta bármelyik itt fent felsorolt fogalommal. Háborúk, népirtások, inkvizíció, kulturális és szellemi pusztulás következett ebből szinte minden alkalommal. Ha van olyan konklúzió, amely a keresztény egyháztörténelemből egészen nyilvánvaló az az, hogy amikor a kereszténység önmagára elsősorban erkölcsi vagy kulturális, esetleg hatalmi entitásként tekintett, abból mindig a világi romlottság eluralkodása következett a keresztény egyházban. Általában ennek következményei lettek a különféle lelkiségi és megújulási mozgalmak, nem utolsósorban pedig maga a reformáció is.

De ha mindez nem, akkor mi ma a kereszténység? Aki gyermekkorában járt bármilyen keresztény hittanra az nagyjából kívülről fújja, hogy a "keresztény" szó (vagy "keresztyén", ebbe most ne menjünk bele) azt jelenti, hogy az ember "krisztusi" ember. Olyan, aki Krisztushoz tartozik. Eredetileg gúnynévként ragadt az első keresztény gyülekezetekre a jelző, később - az első évszázadok üldöztetései alatt - megbélyegzés lett belőle. Olyan emberekre és közösségekre mondták, akiknek a gondolataiból, az életéből messziről látszott, hogy ők "mások" mint az őket körülvevő világ, hogy ők úgy viselkednek, úgy élnek, úgy szeretnek mint Jézus Krisztus (vagy hát legalábbis minden erejükkel próbálnak így tenni, ha sokszor bele is buknak).

De mi is a lényege ennek a "Krisztushoz tartozás"-nak? Hét pontban próbálom meg ezt összeszedni fenntartva a lehetőségét annak, hogy ez csak egy piciny szelete annak, amit a kereszténység valójában jelent, de hangsúlyozva, hogy számomra ma ezek a legfontosabbak. A hetes szám a keresztény hitben amúgy is a teljesség jele.

1. A kereszténység: beismerés

A keresztény lélek először is olyan lélek, aki hiszi és vallja, hogy földi emberként mind a gondolati, mind a cselekvési szabadságunk korlátozott. Hogy nem vagyunk földre szállt istenek, hogy "töredékes az ismeretünk", ahogy Pál apostol fogalmaz. És nemcsak Istenről, hanem a minket körülvevő világról is töredékes. A kereszténység ezért nem tekintheti önmagát az igazságok kizárólagos letéteményesének, mindig meg kell hagynia az esélyt arra, hogy bizonyos dolgokat mások máshogy, esetleg jobban tudnak vagy jobban csinálnak. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a keresztény lélek kritika nélkül el kell fogadja azokat a gondolatokat, amik ismerete minden pontjának ellentmondanak. Ezekkel szemben újból és újból fel kell mutatnia a megismert igazságot, legyen az bármilyen töredékes. Ugyanakkor a keresztény lélek nyitott új dolgok megismerésére, nyitott a jobbító szándékra, fáradhatatlanul igyekszik a még jobbra, a még alaposabbra, próbálja minél jobban megismerni az őt körülvevő világot. Enged annak, hogy mások esetleg jobbra tanítsák őt.

Ennek pedig gyakorlati következményei is vannak, a közéletre vonatkozóan pedig különösen. A keresztény ember nem gondolja magát okosabbnak a másiknál csak azért, mert keresztény. Nem hiszi, hogy le lehet zárni egy vitát azzal, hogy én keresztény vagyok, tehát igazam van, vagy hogy épp a másiknak nincs igaza, mert nem keresztény. A keresztény lélek ugyanakkor gyanakvással fogad minden olyan gondolatot, amelyik azt sugallja, hogy a kiötlője a bölcsek kövének hordozója, aki mindent is tud, ráadásul mindent is jobban. A keresztény lélek kételkedik, ha általános, de nem kellően alátámasztott világmagyarázatot hall; hiszen pontosan tudja, hogy az is csak töredékes ismeretre épülhet. Összeesküvés-elméletek helyett ezért inkább még jobban akarja megismerni a világot, benne pedig önmagát és Istent. A keresztény lélek ezen beismeréséből tehát józanság fakad.

Ennek sokkal fontosabb, a kereszténység szempontjából leginkább lényegi beismerés az, hogy nemcsak a gondolati és cselekvési, hanem az erkölcsi szabadságunk is korlátozott. Hogy nem tudjuk szabadon tenni azt, ami helyes, mert minduntalan korlátoz bennünket saját önzőségünk, romlottságunk, kivagyiságunk, hiúságunk, szerzési vágyunk, szexuális vágyaink és még számos alantas ösztönünk (lásd bővebben Freud szinte teljes munkásságát). Hogy - keresztény szóhasználattal élve - egészen és minden cselekedetünket tekintve romlottak vagyunk nemcsak mi, hanem a minket körülvevő világ is. Hogy még az is, amit a saját értékítéletünk szerint a legjobb szándékkal teszünk, be van mocskolva saját magunk piedesztálra emelésének hiú szándékával. Hogy a mi minden jóságunk olyan, mint a "szennyes ruha", ahogy a próféta mondja. Ennek a beismerése az, ami az embert kereszténnyé teszi. A tökéletes, a makulátlan isteni erkölccsel való szembesülés az első pont, ami elindítja az embert ezen az úton.

Ez a beismerés pedig sokkal súlyosabb, az ember egész személyiségét meghatározó következményeket hordoz. A legfontosabb következmény ezek közül az alázat. A pökhendi keresztény nem keresztény. Annak felismerése, hogy Isten tökéletes erkölcsi mércéjéhez mérve a mi emberi próbálkozásaink mind halálra vannak ítélve alázatra inti az embert. A keresztény lélek nem gondolja, hogy ő bármivel is különb lenne a másiknál. Tisztában van vele, hogy tökéletlen, ahogy a másik is, hogy ugyanarra a megbocsátásra szorul rá, mint a másik is. Legfeljebb a bűnei mások. Ezért nem tekinti a másik embert sem erkölcsileg alacsonyabb rendűnek, sem olyannak, aki felett erkölcsi ítéletet mondhat. Nem helyezi magát a másik ember fölé, hanem Jézustól tanulva a másik ember szolgálatára törekszik (vö. Márk 9:35). Természetesen ez sem jelenti azt, hogy elfogadná azokat a viselkedési formákat, amelyeket Isten törvénye egyértelműen bűnnek mond. De amikor bírál, annak célpontjában nem az ember, hanem a cselekedet áll. A keresztény lélek tartózkodik a bűntől, irtózik tőle, de szeretettel és alázattal viszonyul a bűnöshöz, mint olyanhoz, akinél maga sem különb. Ez olyan viselkedés, ami ma a politikában szinte az öngyilkossággal határos. Beismerni a saját bűnöket, alázattal fordulni a másik felé akkor is, ha az más oldalon áll - ez ma a politika nyelvén gyengeséget jelent. Mégis, paradox módon a keresztény léleknek ez a gyengeség lehet a fő ereje.

2. A kereszténység: szabadság

A keresztény lélek szabad lélek. Szabad, mert megszabadult. Megszabadította őt Isten mindazzal, amit mint fiú Isten a kereszten érte megtett és mindazzal, amit mint Szentlélek az emberben megtesz. Megszabadította a saját gyarlóságának, önzőségének, alantas vágyainak, képmutatásának, szerzési ösztönének terheitől (keresztény szóhasználattal: bűneitől) és ez a megszabadítás - mint egy folyamat - az ember egész életét végigkíséri. A protestáns teológia ezt a folyamatot hívja megszentelődésnek. Ahogy a keresztény lélek halad afelé, hogy valóban "krisztusi" módon létezzen. A keresztény lélek földi vándorútja az ilyen kis szabadulások története. Sosem lesz egészen tiszta (legalábbis amíg a földi út végére nem ér), mindig is esendő marad, de minden nap kap egy kis szelet újabb szabadságot. Van, hogy csak megbocsát valakinek. Van, hogy évekig tartó viszály végére tesz pontot egy gesztussal. Van, hogy elhagyja a dohányzást vagy az italt. Napról napra, lépésről lépésre halad az újabb kis szabadulások útján. És a keresztény lélek talán legesszenciálisabb vonása az, hogy önmagára mint megszabadított lélekre tekint. Olyanra, mint aki a sötétben botorkált elveszetten, de Isten rátalált és kihozta onnan (erről szól a talán legismertebb angolszász keresztény himnusz, az Amazing Grace első néhány sora is).

Itt engedjünk meg egy gyors kitérőt: a keresztény szabadság fogalma nem ugyanaz, mint amit a kereszténységen kívüli világban - és a közéletben is - sokszor szabadságnak hívunk. A világi - nevezzük így: liberális - szabadságfogalom körülbelül azt takarja, hogy egészen addig, amíg mások ugyanilyen jellegű szabadságát nem sértjük meg vele tehetjük azt, amit a saját tetszésünk (anyagi érdekeink, szexuális ösztönünk, satöbbi) diktál nekünk. A keresztény szabadság fogalma viszont épp azt jelenti, hogy mindezektől (saját jókedvünktől, anyagi érdekeinktől, szexuális ösztöneinktől, satöbbi) többé már nem korlátozva tehetjük azt, ami jó, ami helyes. Ez egy gyökeresen más jellegű szabadság. Bizonyos szempontból épp az ellentéte annak, mint amit a liberalizmus hirdet. Az egyiknek az emberben önmagában van a viszonyítási pontja (saját akaratunk, jókedvünk), a másiknak pedig egy külső nézőpontban, Isten akaratában (ezt tekinti ugyanis helyesnek). Mégis van néhány közös vonásuk.

Az első, hogy mindkettő elfogad más korlátokat is a szabadság tekintetében (például törvényeket, adófizetési kötelezettséget, satöbbi). A másik, hogy ugyanakkor mindkét szabadságfogalom érzékeny arra, ha külső eszközökkel akarják korlátozni. Ahogy a liberális szabadságfogalom is egyetlen megváltoztathatatlan korlátot ismer a szabadságban (a másik ember szabadságát), úgy a keresztény szabadság is olyan, amelyik alapvetően csak Isten akaratának hajlandó magát feltétel nélkül alávetni. Mindkettő érzékeny arra, ha ezt a viszonyítási pontot újabbakkal akarják kiegészíteni. Ezért ha el is fogadnak más korlátokat, azokat csak indokkal és az elsődleges korlátokkal nem ütköző módon szeretik érvényesíteni. Ahogy egy konzekvens liberális ellenzi a cannabis-használat állami szabályozását (hiszen a liberális szabadságfogalom szerint nem árt vele másnak és nem korlátozza vele senki szabadságát), úgy egy konzekvens keresztény számára is bántó, ha akadályozzák akár hitének gyakorlásában akár a lelkiismerete szerint helyesnek tartott bármilyen cselekedetben. Ezért a keresztény lélek szereti a szabadságot és ragaszkodik hozzá, mint értékes és a keresztény léthez elengedhetetlenül szükséges dologhoz.

3. A kereszténység: közösség

A keresztény lélek közösségben élő lélek. Ráadásul kettős közösségben él. Egyrészről egy földi, emberi közösségben, legyen az egy helyi gyülekezet, országos egyház vagy épp a keresztények kétmilliárdos tömege. Másrészt pedig közvetlen lelki közösségben a feltámadt Jézus Krisztussal. Egyszerre van összekötve embertársaival, akikkel valódi testvéri kapcsolatban él (az ezzel együtt járó cívódásokkal, belső villongásokkal együtt, de mégis széttéphetetlenül összekötve, mint egy családi kapoccsal) és Jézussal, aki szintén barátjának, "Isten háza népének" tekinti őt. Ráadásul ez e kettős közösség fizikailag egy alakban, a keresztény egyházban jelenik meg. A kereszténység nem élhető meg egyénileg, mert lényege ez a közösségi lét.

A keresztény lélek ezért szereti, tiszteli és becsüli a közösséget, legyen az család, gyülekezet, önszerveződő egylet, helyi, települési vagy épp egyetemi közösség. Fontos számára a lakóhely mint mikroközösség, a nemzet, mint nyelvi és kulturális közösség, de fontos Európa is, mint a nyugati kereszténység legnagyobb kulturális-politikai egységtömbje. Fontos számára gyülekezete, mint ahol elsődlegesen megéli a Jézushoz fűződő kapcsolatát, felekezete mint hitvallási közösség, de fontos a keresztény egyház egésze is, mint mindezen hitvallási közösségek összessége, hitünk szerint Krisztus teste. Kicsitől a nagy felé: így épül fel a keresztyén lélek közösségi identitása. Erre épít a protestáns egyházak zsinat-presbiteri döntéshozatali struktúrája csakúgy, mint a klasszikus kereszténydemokrata politikából ismert szubszidiaritás-elv, ami ma az egész demokratikus világ egyik döntéshozatali alappillére.

4. A kereszténység: reménység és öröm

A keresztény lélek reménységben élő lélek. Úgy járja a földi útját, hogy közben előre, az örökkévalóságra néz. Mindig kicsit feljebb emeli a tekintetét. Tudja, látja, hogy az életnek célja és értelme van. Nem a semmiből jön és nem a semmibe tart. Tudja, hogy a mi dolgunk nem önmagunk "megvalósítása", hanem a világban speciálisan nekünk szánt hely és szerep megtalálása. Azé a helyé, ahol kiteljesedhetünk, ahol valóban otthon érezhetjük magunkat, ahol alkothatunk és ahol megpihenhetünk, ha kell. A keresztény lélek tudja, hogy van ilyen hely. Mindenkinek egyénre szabva. És ha sokszor csak a következő apró lépést látja is, akkor is tudja, hogy az a lépés errefelé vezeti, ha Isten akaratának engedve lépi meg.

Ennek elsődleges gyakorlati következménye, hogy a keresztény lélek "ütésálló". Nem azon verseng, hogy mikor tud jobban panaszkodni, megsértődni vagy mikor tudja magát még jobban sajnáltatni. Észreveszi az apró örömöket az élet útján. A kis felismeréseket, a nagyobb útmutatásokat. Tud örülni az élet apró szépségeinek. A falevelek csodálatos egységének a sokféleségben, egy szép napfelkeltének, egy kedves szónak, egy mosolynak. Tudja, hogy ha el is bukik, a bukásból fel tud kelni, tud az Istenhez fűződő kapcsolatából új és új erőt meríteni, tud az elkövetett hibáiból tanulni. Tudja, hogy a nehézségek nevelik és acélozzák az ember hitét. Ez az örök reménység, a keresztények életéből sugárzó öröm és szeretet volt az, ami először feltűnt az őket kívülről látó társadalomnak. Ez az életöröm volt az, ami miatt ők szemmel láthatóan másképpen élték az életület, mint a többség. Másképp viszonyultak a bajokhoz, az őket ellenségként kezelő és sokszor üldöző társadalomhoz és végső soron ez volt az, ami miatt krisztusinak, azaz krisztiánosznak, kereszténynek gúnyolták őket. És ez az egyik legfontosabb látható jele ma is a keresztény léleknek.

5. A kereszténység: megbocsátás

A Bibliában Jézus egyik legfontosabb példázata (persze fellengzős dolog ezt így kijelenteni, hiszen ezzel azt mondanám, hogy vannak kevésbé fontosak is, de az ember és Isten kapcsolatát tekintve talán mégis ez az egyik leglényegibb) a "gonosz szolga" példázata. Ez egy olyan történet, amely arra hívja fel a figyelmünket, hogy az egymással szemben mutatott magatartásunk hogyan befolyásolja az Istenhez fűződő kapcsolatunkat. A történet egy szolgáról szól, aki a királyának olyan hatalmas összeggel tartozik, amit nemcsak hogy ő, de utódai sem lennének képesek soha megfizetni (mintha ma egy sokszáz-milliárdos összegről beszélnénk). A király számadást tart, a tartozás kiderül, a király pedig először az ilyenkor szokásos eljárást követi: úgy rendelkezik, hogy az embert családjával és minden vagyonával együtt adják el rabszolgának, és addig szolgáljon, amíg mindenét meg nem fizeti. A szolga erre könyörögni kezd, a király pedig megenyhül és egy tollvonással elengedi neki a teljes tartozást. Emberünk boldogan megy hazafelé, amikor az úton találkozik egy társával, aki egy egész pitiáner összeggel tartozik neki. Adósát meglátva emberünk azt először fojtogatni kezdni, majd elviteti az izraeli Baracskára, hogy adósságát leülje. A királynak fülébe jut, hogy az az ember, akinek épp az imént engedte el sokmilliárdos adósságát így bánt egy neki csekély összeggel tartozó társával. Felháborodik és visszatér eredeti ítéletéhez, sőt még annál is keményebbet hoz: a szolgát börtönbe vetteti adósságának megfizetéséig (ami az összeg miatt nyilvánvalóan azt jelenti, hogy ő és utódai életük végéig börtönben maradnak).

A példázat még húsbavágóbb, ha a szövegkörnyezetével együtt nézzük: Jézus ugyanis ezt Péternek arra a kérdésére mondja válaszul, hogy "hányszor kell megbocsátanunk egymásnak". A példázat arra figyelmezteti a keresztény embert, hogy neki Isten akkora (lelki) adósságot engedett el, amit magától soha nem lett volna képes kifizetni. Ezért ha nem bocsátunk meg egymásnak az ennél sokkal kisebb sérelmekért, akkor úgy fogunk járni, mint ez a szolga járt a történet végén.

Szerencsénkre bármilyen erős figyelmeztetés ez a történet, a megszabadult léleknek sokszor nincs rá szüksége sem, mert naponta átéli, hogy neki mekkora tartozás lett elengedve. A keresztény lélek sokkal hálásabb lélek annál, minthogy folyamatosan csak a sérelmeit dédelgesse. A keresztény lélek alapvető tulajdonsága a megbocsátás. Kívülről ez sokszor gyengeségnek tűnik, pedig valójában jóval nagyobb önuralom, türelem és Istentől kapott szeretet kell hozzá, mint a sérelmek folyamatos felemlegetéséhez vagy épp a bosszúálláshoz. A megbocsátás képessége keresztény hitünk próbája. Nem véletlenül imádkozunk úgy, hogy "bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek". De nem véletlenül figyelmeztet minket Jézus a híres hegyi beszédben sem, amikor azt tanítja, hogy ha valakinek panasza van ellenünk, akkor először béküljünk meg vele és csak utána vigyük az áldozatunkat Isten elé. A bocsánatkérés és a megbocsátás egyaránt lényegi eleme a keresztény embernek.

6. A kereszténység: szolgálat

A "közéleti kereszténység" szempontjából talán legfontosabb részhez értünk. A keresztény ember az egész életét úgy fogja fel, mint egy szolgálatot, amit Isten felé végez. Az egyenlet valahogy úgy néz ki, hogy Isten teljes bűnbocsánatot és örök életet adott nekünk (múltidőben, mégpedig Jézus keresztáldozatáért), mi pedig hálából (és nem cseréből) az életünket, mint neki végzett szolgálatot ajánljuk fel úgymond áldozatként. Ennek módjára és mikéntjére nagyon konkrét megbízásunk is van Istentől, talán nem szükséges valamennyi ide vonatkozó bibliai szakaszt idecitálni. Dióhéjban úgy tudjuk ezt felfogni, hogy a keresztény ember egész életén, a mondatain, a viselkedésén, a habitusán "áttűnik", "átszüremkedik" mindaz, amiről fentebb beszéltünk. Hogy amikor valaki ránéz egy keresztény emberre, akkor valójában ne azt az embert, hanem az őt megváltó Jézus Krisztust lássa. A keresztény lélek arra törekszik, hogy cselekedeteiben és gondolataiban is Jézust mutassa meg ennek a világnak. Ez az elsődleges szolgálata. És ebből következik még sok minden más is, de mindezek közös jellemzője, hogy ezeket mind alázattal, odafigyeléssel teszi, hogy - mint Istennek végzett szolgálatban - igyekszik a legjobbját nyújtani ott, ahová Isten helyezte őt. A keresztény fafaragó igyekszik a legjobban faragni a fát, a keresztény pék a legjobban, a legízletesebben sütni a kenyeret. Egész egyszerűen azért, mert nem muszájból vagy kényszerűségből teszi, hanem hálából, és mert annak az Istennek szolgál vele, aki hitünk szerint minden szempontból tökéletes. Ha valaki olvasta Max Webertől "A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme" című művet, ott Weber ezt, a napi feladatokban megnyilvánuló szolgáló hozzáállást, az "Isten dicsőségére végzett munkát" teszi meg a polgári társadalmak és - áttételesen - a kapitalizmus kialakulásának egyik fő okául.

És hogy ezt kicsit a közéletre is konkretizáljuk: a keresztény ember nem uralkodni akar. Akármilyen közéleti szerepet kap, azt szolgálatként fogja fel elsősorban Isten, de ugyanúgy az emberek és a közösség felé is. Márpedig a szolga nem uralkodik. A keresztény ember - közéleti szerephez jutva - alapvető fontosságúnak tartja, hogy az a közéleti szerep a szó legszentebb értelmében ministerium, vagyis szolgálat (igen, ez a szó valóban szolgálatot, a minister pedig szolgát jelent). A szolgálatnak pedig két nagyon fontos jellemzője van: az egyik, hogy nem tart örökké, a másik pedig, hogy mindenkor számadásra kötelezett.

Ezért a keresztény ember először is tisztában van azzal, hogy a szolgálata egyszer véget fog érni. Ahogy nem vele kezdődött a világ, úgy nem is vele fog befejeződni. Úgy igyekszik ezért cselekedni és döntéseket hozni, hogy azok egyrészt méltók legyenek elődeihez és hagyományaikhoz (a keresztény lélek számára tehát fontosak azok, akik előtte jártak ezen az úton, ilyen értelemben tehát szükségszerűen konzervatív), másrészt pedig olyanok legyenek, amire épíŧhet majd bárki, aki ezt a szolgálatot átveszi. Akkor is, ha bizonyos kérdésekben másként gondolkodik. Ebben az értelemben pedig a keresztény lélek szükségszerűen progresszív kell legyen. Ugyanakkor sosem háborúként fogja fel a közéletiséget, hanem folyamatként, ahol vannak elődeink, akiknek a nyomába lépünk és lesznek utódaink, akik majd átveszik tőlünk a stafétabotot. Vannak, akik úgy látják, ahogy mi és vannak, akik máshogy, de a szolgálatnak róluk is ugyanúgy kell szólnia. Ilyen értelmeben tehát a keresztény léleknek van kitekintése mind hátra-, mind előre, mind "oldalra". Konfliktusok helyett megoldásokat keres, hogy igaz legyen rá, amit Jézus mond: boldogok a békességre igyekvők.

Másodszor pedig a keresztény ember kész minderről bármikor és bárkinek számot adni. A közélet nyelvén ezt úgy tudjuk megfogalmazni, hogy a keresztény ember szereti a nyilvánosságot. Nem titkolózik és nem hazudik, de bármikor képes és kész megindokolni, hogy mit miért csinált. Kész érte érvelni, kész érte szenvedéllyel vitázni is, ha kell. Mert ha valamit helyesnek és erkölcsi értelemben is jónak tekint (vagyis igaznak), akkor arról szívesen számol be bármikor, bárkinek. Akkor szeretné, ha minél többen látnák, hogy ez jó, hogy ez erkölcsös és ez igaz. Jézus azt mondja a farizeus Nikodémusnak János evangéliumában: "aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. Aki pedig az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánvalóvá legyen cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat". Ezek a mondatok minden lépésben meg kell, hogy határozzák a keresztény ember közéleti szerepvállalását.

És talán azt már említeni sem kell, hogy a keresztény ember azzal is tisztában van, hogy egyszer mindarról, amit ezen a földön tett, számot kell adnia a mindenható Isten előtt is. Akire többet bízott Isten, annak többről kell számot adnia, az szigorúbban is lesz megítélve. Ezért a keresztény ember közéleti szereplőként távol tartja magát a korrupciótól, a nem tiszta helyzetektől, a becstelenségtől, de ugyanígy ódzkodik a karaktergyilkosságoktól, a hazugságoktól és egymás bemocskolásától is. Tudja, hogy sokszor elbukik ezekben, de mindig meg-megújuló akarattal törekszik arra, hogy amit tesz, az Isten ítélőszéke előtt is megállja a helyét. Úgy szereti hazáját és közösségeit, úgy szolgálja őket, ahogy a híres szeretethimnuszban olvassuk az isteni szeretetről: "Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal".

7. A kereszténység: kegyelem

Mindezek felett a keresztény ember jól tudja, hogy mindaz, amit itt összehordtam teljességgel megvalósíthatatlan, hacsak a mindenható Isten nem teszi őt alkalmassá minderre. A keresztény lélek tudja, hogy nem benne magában van a kereszténység lényege, hanem úgy kapja "fentről" és ha Isten nem segíti végig ezen az úton, akkor minden egyes lépésnél el fog bukni. Kereszténynek lenni ezért mindenek felett: Isten ajándéka, vagy más néven nevezve Isten kegyelme. Mert ő az, aki, aki a kezdeti beismerést adja, ő az, aki megszabadít saját terheink alól, aki közösséget ad, reménységet és örömöt, aki képes a mi kérges lelkünket megbocsátóvá tenni és aki alkalmassá tud minket tenni arra, hogy életünkkel, gondolatainkkal, szavainkal és tetteinkkel őt szolgáljuk. Ő a kezdete és a vége is a keresztény ember szolgálatának, ő indít el ezen az úton, ő tart rajta és a végén is ő vár majd minket. Ezért mindenek felett dicsőség és hála neki!

Megjegyzések