tag:blogger.com,1999:blog-24822516962572915172024-03-13T02:07:13.776+01:00Psalmus HungarorumMert nem csak kenyérrel él az emberdemeterbhttp://www.blogger.com/profile/01934570958130563079noreply@blogger.comBlogger3125tag:blogger.com,1999:blog-2482251696257291517.post-3154879138056935582022-01-06T18:11:00.002+01:002022-01-06T18:11:56.537+01:00Vízkereszt, vagy amit nem akartok<p>
Jaj, már annyiszor megfogadtam, hogy folytatom. Aztán valahogy mindig elfogy a
türelem/kitartás/idő. Na de most. Holnap úgyis repülök vissza Stockholmba
migránskodni (véget ér a három hetes családi karácsonyozás és itthonlét),
akkor meg talán lesz időm arra, hogy írogassak. Mert hát az van, hogy még
mindig gondolok dolgokat a világról. Meg a hazámról. Meg keresztyénségről,
politikáról, borokról, ételekről, szóval amiről úgy általában érdemes írni.
</p>
<p>
Ami miatt most klaviatúrát ragadtam, az egy tipikusan vízkereszti hír: Semjén
Zsolt tartotta a szenteltvíztartót Orbán Viktor dolgozószobájának
felszenteléséhez. Amit pedig évente, vízkeresztkor, a keresztény
hagyományoknak megfelelően, ugyebár. Ez persze kizárólag azzal a szűkítéssel
érvényes, hogy a római katolikus hagyományoknak megfelelően. Hát gyerekek, én
eddig úgy tudtam, hogy a miniszterelnökünk református. Márpedig a református
hit szerint a megszentelés az az Isten számára való elkülönítést jelenti.
Ezért is szentelünk például templomokat: ez azt jelenti, hogy az a templom
onnantól fogva kizárólag Isten céljaira (vagyis hitéleti célokra) van
elkülönítve, semmi másra. Ezért is nem tesszük ezt meg évente, csak amikor
elkészül egy templom. No de egy miniszterelnöki dolgozószoba marhára nem
templom, nem is lehet Isten céljaira elkülöníteni, legföllebb az ország/nemzet
céljaira. Ami meg már nem annyira szent dolog, hogy pap kelljen hozzá.
Kálomista hitünk ennélfogva erőst berzenkedik az ilyen típusú "szentelések"
ellen, amikor nem Isten céljaira különítünk el valamit. Szóval legalábbis
furcsa ez, én református miniszterelnökként éktelenül tiltakoznék az efféle
hókuszpókuszok ellen.
</p>
<div class="separator" style="clear: both;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/a/AVvXsEgRzroeYKhO-bslJfMJZBcGmigxiu5kv9CvC3zDrH46LKGf-laJHt8tezRmBcDqPKGZXo0aCSN3G_TkQPuujB9fK8U7yypnm6w8N-V0U83-8VuhSGE85Fs_NlGStrum4YGHGzTc08FYlh01cOOj5pftaSx5Jt5DDfQ4aLbPL7tUN3VB7hJozabEaa-2bA=s2000" style="display: block; padding: 1em 0px; text-align: center;"><img border="0" data-original-height="1333" data-original-width="2000" height="266" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/a/AVvXsEgRzroeYKhO-bslJfMJZBcGmigxiu5kv9CvC3zDrH46LKGf-laJHt8tezRmBcDqPKGZXo0aCSN3G_TkQPuujB9fK8U7yypnm6w8N-V0U83-8VuhSGE85Fs_NlGStrum4YGHGzTc08FYlh01cOOj5pftaSx5Jt5DDfQ4aLbPL7tUN3VB7hJozabEaa-2bA=w400-h266" width="400" /></a></div>
<p>
Erről jut eszembe (valamint bájdövéj): Krisztus ugyebár azt mondta, hogy
adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené. Ez
azt jelenti, hogy Krisztus világosan kettéválasztotta - no nem az államot és
az egyházat, de - az ember kötelességeit az állammal és Istennel szemben. Az
államnak (akit a császár jelképez) az adónkkal tartozunk, Istennek pedig a
hitünkkel és hűségünkkel. Ha körbenézek az országban, azt látom, hogy némileg
a feje tetejére állt ez a történet nálunk. Politikusoknak teszünk hűségesküket
és követjük őket bálványként, miközben a hitéletünk kábé arra redukálódott,
hogy megfizetjük az egyházadót (egyházfenntartói járulékot, vatevör). Szóval a
császárnak adjuk azt, ami az Istené és az Istennek azt, ami a császáré. Halkan
mondom: teológiailag ez bálványimádás.
</p>
<p>
Ja, azt tudtátok, hogy a politika nyelvén a zsidó-keresztény hagyomány azt
jelenti, hogy akik eddig teli szájjal zsidóztak, most kereszténységről meg
hagyományokról beszélnek?
</p>
demeterbhttp://www.blogger.com/profile/01934570958130563079noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-2482251696257291517.post-67008083690663784842021-11-24T21:45:00.003+01:002021-11-24T21:45:48.360+01:00Se nem jobb, se nem bal (1. rész)<p>
Hol van a hiteles keresztény politika helye a politikai palettán?
Elhelyezhető-e egyáltalán a keresztény politika a hagyományos bal-jobb
tengelyen, vagy ennél több dimenziós megközelítést kell alkalmaznunk? Hiteles
lehet-e egy keresztény politikus, ha például egy baloldali párt képvselője, és
hiteles lehet-e, ha jobboldalié? Összefügg-e, és ha igen, hogyan a
kereszténység és az úgynevezett "nemzeti" oldal? Ezekre a kérdésekre keressük
most a választ felelevenítve a bibliai alapokat, az egyháztörténeti
vonatkozásokat és a kereszténydemokrata mozgalmak történetét egyaránt.
</p>
<h2>1. A hatalom korlátai</h2>
<p>
Azt talán nem nagyon kell elöljáróban sem magyarázni, hogy a Bibliának –
a számunkra különösen jelentős Újszövetségnek is – a hatalommal, az
ember és hatalom viszonyával, a közügyekkel kapcsolatba hozható szakaszai egy
a maitól gyökeresen eltérő társadalmi környezetben születtek. A Római
Birodalom idején, amikor a megszállt Júdea földjén a római hatalom
fennhatósága megkérdőjelezhetetlen volt, a ma ismert demokratikus viszonyok
egyetlen megtestesítője az egyre gyengülő hatalmú Szenátus volt, a császár
egyszemélyes döntéseit pedig gyakoratilag senki nem merte megkérdőjelezni. A
császárkultusz virágzott, a keresztényeket leginkább üldözték. Meglehetősen
kevés támpontunk van tehát, ha a mai viszonyok között megpróbáluk Isten abban
a korban leírt igéjét a mai, mindennapi közéleti ügyekre, hovatovább a
politikai viszonyokra is alkalmazni.
</p>
<a name='more'></a>
<p>
Néhány alapelvet azonban így is világosan láthatunk a Biblia hasábjain. Az
első - és ebben a mai napig konzekvensen egyetért minden keresztény irányzat
képviselője - hogy <b>minden földi hatalom Istentől származik</b>. Ezt
támasztják alá olyan explicit kijelentések, mint a Római levél 13:1 verse,
vagy éppen a megkorbácsolt Jézus szavai a tőle meghunyászkodást váró Pilátus
felé (<i
>„Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna
neked”</i
>
- János 19:11). Ebből pedig egyenesen következik az a Pál apostol által leírt
alapelv, miszerint a keresztény ember engedelmeskedik a felettes hatalmaknak,
azaz
<b>megtartja a törvényt és a földi hatalom által meghozott rendelkezéseket</b
>, legyenek azok KRESZ-szabályok vagy az adózás rendjéről és az adók
mértékéről szóló rendelkezések.
</p>
<p>
Ugyanakkor ez nem ad korlátlan cselekvési szabadságot a hatalom földi
birtokosainak. A földön adott hatalomnak ugyanis szabott célja van. Ha Pál
apostolnál maradunk, akkor a hatalom alapvetően <b>Isten szolgája</b>, melynek
célja a jó elősegítése, illetve Isten büntetésének végrehajtása azokon, akik
rosszat cselekszenek (Róm 13:3-4). Ha pedig ószövetségi példákat is hozunk,
akkor azt látjuk, hogy Isten egy hatalom milyenségét – és rajta
keresztül sokszor az egész nép viselkedésének milyenségét – az alapján
ítéli meg, hogy mennyire követi az a hatalom Isten akaratát (tulajdonképpen a
zsidó történetírásként is tekinthető Bírák könyve és később a Királyok könyvei
szinte másról sem szólnak). Vagyis a hatalomnak van Isten által rendelt célja
és egyben korlátja, és ez <b>Isten törvénye</b>. Ennek a földi hatalom
egészében alá van rendelve, és – mint azt néhány kolumnával lejjebb ki
is fejtjük – az Isten kijelentett akaratával szembeszegülő hatalommal
szemben a keresztény ember nincs engedelmességre kötelezve, legalábbis nem az
Isten akaratával ellentétes törvények tekintetében.
</p>
<h2>2. A hatalom gyarlósága</h2>
<p>
Időről időre mégis azt látjuk, hogy a földi hatalom sokszor és sok tekintetben
elhajlik Isten akaratától. Hogy a legutóbbi évek legnagyobbat szóló közéleti
botrányait vegyük: ilyen elhajlás, amikor a keresztény családmodellt hirdető
hatalom prominensét a keresztény családmodellel szöges ellentétben levő
melegorgiáról látjuk kábítószerrel tömött hátizsákkal menekülni, amikor egy
másik politikussal kapcsolatban yachton történt paráználkodás képei járják be
a sajtót, amikor a hatalom birtokosainak közvetlen környezetében irányított
közbeszerzésekkel terelik néhány magánzsebbe a közvagyon egy részét, de ilyen
elhajlás az is, amikor a hatalom és annak kiszolgáló intézményei célzott
karaktergyilkosságokat hajtanak végre, sokszor valós alap nélkül (ilyen
esetről is több bírósági ítélet született már), vagy amikor a hatalom és pénz
bálványozása kezd eluralkodni a hatalom gyakorlásában, politikai oldaltól
függetlenül. Azt kell ilyenkor lássuk, hogy a földi hatalom – bár Isten
rendelésén alapul és alapvetően Isten akaratát kell közvetítse – mégis
<b>gyarlő, bűnös emberek által valósul meg</b>, és ezek az emberek
gyarlóságukról sokszor kéretlenül explicit módon tesznek bizonyságot. Vagyis
– paradox módon – tökéletlen emberek kell érvényesítsék Isten
tökéletes akaratát. Az ilyen eseteknél különösen fontos szem előtt tartanunk,
hogy a hatalom végrehajtóinak gyarlósága korántsem jelenti azt, hogy maga a
hatalom nem Istentől származó volna. Még az ilyen esetekben is érvényes az,
hogy a keresztény ember az ilyen, gyarló hatalom által hozott rendelkezéseket
erkölcsileg is köteles betartani, nemcsak jogilag. Nincs olyan, hogy nem
fizetünk adót, mert „úgyis ellopják”.
</p>
<p>
A hatalom gyarlóságának féken tartására ugyanis Istennek más eszközei vannak.
Az Ószövetségben ha a hatalmat gyakorló király jelentősen eltért Isten
akaratától, Isten vagy egy ellenséges népet küldött Izráelre háborúskodni
(ennek kiemelten hangsúlyos formája volt például a zsidó nép babiloni fogsága,
melyből utána új ébredés és megújult lelkiség fakadt), vagy felemelt egy új
vezetőt, aki aztán – többnyire erőszakkal – eltávolította a
regnáló királyt. Ezek az esetek jórészt az Isten akaratától elhajló király
halálával végződtek mementójául annak, hogy akire Isten többet bíz, attól
többet is kér számon és hogy egy király cselekedetei az ország életére is
jelentős hatással vannak.
</p>
<p>
A középkorban már léteztek a hatalom gyarlóságának féken tartására bizonyos
eszközök és intézmények (hazai példánk az Aranybulla ellenállási záradéka
például). Ennek egyik legeklatánsabb példája a reformáció idején Kálvin, aki a
genfi tanácsra utalva a világi kormányzásról így fogalmazott:
<i
>„Mert, ha vannak a néptől szervezve bizonyos felsőbbségek, amelyek a
királyok önkényének korlátozására vannak felállítva /.../, annyira nem
vagyok az ellen, hogy ezek kötelességszerűleg közbelépjenek a királyok
dühöngő önkényével szemben, sőt inkább, ha ők az erőszakosan önkényeskedők
és a föld népét sanyargató királyokkal szemben gyáván meghunyászkodnak,
hallgatásukat, képmutatásukat elvetemült hitetlenségnek állítom, mivel
álnokul elárulják a nép szabadságát, noha tudják, hogy Isten rendelte őket
ennek védőiül”</i
>
– vagyis protestáns hitünk szerint (és ez már a reformáció idején is így
volt) az Isten által rendelt evilági rendhez olyan intézmények is tartoznak,
melyek a nép szabadságát a hatalom birtokosaival szemben képesek megvédeni és
ezek az intézmények ugyanúgy Isten akaratából állnak, mint a hatalom maga.
Fontos ezt tudni annak felismerésére, hogy az Isten által állított hatalom a
kereszténydemokrata felfogás szerint sáfárság (a bibliai szó jelentése
körülbelül <i>„megbízás alapján végzett vagyonkezelés”</i>),
vagyis <b>soha nem lehet önkényes és mindig ellenőrizhető kell maradjon</b>.
</p>
<p>
Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a mi demokratikus viszonyaink között nincs
szükség Istennek az ószövetségihez hasonló explicit beavatkozására a hatalom
túlkapásaival és gyarlóságaival szemben (bár megjegyzendő, hogy például
Trianon után a 20. század talán legnagyobb hatású református püspöke, Ravasz
László a békeszerződés nemzeti tragédiáját annak tudta be, hogy eltávolodtunk
Isten akaratától és ezért bűnbánatra hívott, valamint hogy a második
világháború után is egy mély nemzeti bűnbánatból sarjadt ki az 1947-48-as
ébredés; vagyis vannak olyan felismerhető összefüggések, melyek a nagy nemzeti
tragédiákat még a 20. században is Isten büntetéseként mutatják meg nekünk).
Ilyen viszonyok között ugyanis van intézményesített lehetőség arra, hogy az
Isten akaratától eltávolodott hatalom el legyen távolítva ebből a
szolgálatból. Ez pedig <b>a választás intézménye</b>. Keresztény szemmel nézve
a választás ugyanis elsősorban annak megítélése, hogy az Isten akaratából
regnáló hatalom valóban Isten akarata szerinti hatalom-e, vagy eluralkodott
benne az emberi bűn és gyarlóság. Ezért is fontos számunkra a választás, s
ezért is készülünk rá minden alkalommal imádságban és bűnbánattal –
hiszen Isten vezetését kérjük a helyes cselekedethez. Ha a hatalom
eltávolodott Istentől, a választás a keresztény ember lehetősége arra, hogy
leváltsa, ha pedig megmaradt Isten akarata mellett, a választás annak alkalma,
ahol ezt a keresztény ember szavazatával is megerősítheti. Tehát összességében
azt mondhatjuk, hogy Isten akaratával ellentétes hatalom csak ideig-óráig
maradhat fenn, hiszen Isten előbb vagy utóbb, de gondoskodni fog arról, hogy
az ilyen hatalom elveszítse a tőle kapott megbízását. Ehhez adja minden korban
az intézményeket és ehhez adja imádságban a szavazó ember számára a lelki
vezetést is. Vagyis ahogyan a földi hatalmat Istentől származónak valljuk, úgy
annak a módját is, ahogy ez a hatalom életbe lép vagy épp leváltatik Isten
akaratának tekinthetjük, mégha elsősorban közvetett módon is.
</p>
<h2>3. A hatalom ellenőrizhetősége</h2>
<p>
Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a valóban megalapozott választási döntéshez
szükséges az is, hogy a hatalom gyakorlásáról pontos információk álljanak
rendelkezésre. Nem lehet ugyanis jól dönteni akkor – és ez már inkább a
gyakorlati megközelítése a dolognak –, ha a döntésünket nem bölcs,
tényeken alapuló és imádságos mérlegelés, hanem vakhit vagy „törzsi
mentalitás” határozza meg. Az Istentől jövő hatalom sáfárságként való
tekintéséhez és Isten akarata szerinti értékeléséhez egyszerűen szükségünk van
tényekre. Képzeljük el a klasszikus, tálentumokról szóló példázatot (<i
>Mt 25:14kk</i
>) úgy, hogy a szolgák nem tényszerűen számolnak el urukkal a számadáskor,
hanem „kampányolnak”. Egészen furcsa helyzet adódna például, ha az
egyik szolga például így számolna el a rábízottakkal:
<i
>„nézd, Uram, ennyi és annyi tálentumot adtál nekem, én az egész
környéken a leghatékonyabban használtam fel, de nem mondom meg, mire és
mennyit, meg azt se, hogy mi lett az eredménye”</i
>. Valószínűleg az ura abban a pillanatban dobná ki a külső sötétségre, mint
gonosz és rest szolgát.
</p>
<p>
Abból tehát, hogy a földi hatalmat Istentől jövő sáfárságnak tekintjük,
mégpedig olyannak, amit a bűnre mindenkor hajlamos emberek valósítanak meg
egyenesen következik, hogy a hatalomgyakorlás a keresztény felfogás szerint
mindenkor <b>tényszerűen ellenőrizhető kell legyen</b>. Nem fér össze vele a
titkolózás, az elhallgatás, a félrevezetés. Olyannak kell lennie – ezt a
lelki vezetéssel megbízott lelkészek lakhelyével, a parókiával kapcsolatban
gyakran szoktuk is emlegetni – mintha üvegből lennének a falai: akit
Isten vezetéssel bíz meg, annak mindenkor késznek kell lennie elszámolni,
nincs helye titkoknak.
</p>
<p>
Van egy felettébb érdekes beszélgetés János evangéliumában,amit Jézus folytat
egy Nikodémus nevű farizeussal. Nagyon erős szimbolikája van ennek a
beszélgetésnek, mégpedig elsősorban lelki szimbolikája, de van benne egy
mondat, aminek a literális (szó szerinti) értelme is komoly mondanivalót
hordoz. Így szól:
<i
>„Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a
világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. Aki pedig az
igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánvalóvá legyen
cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat”</i
>. A világosság-sötétség párosának Jánosnál többnyire lelki jelentése van
(ahol a világosság Jézust magát, illetve az ő közelségét jelenti, a sötétség
pedig a tőle eltávolodott, gonosz világot), de ebben az esetben a
szövegkörnyezet miatt érdemes megfontolnunk e mondatot ilyen szempontból is:
aki gonoszat cselekszik, az fél a lelepleződéstől, ezért titkolózik, aki pedig
jót cselekszik, annak nincs mit titkolnia. Világos útmutatás ez mindenféle
sáfárságal megbízott embernek (és külön csavart ad a mondatnak, hogy Jézus ezt
a zsidók egyik vezetőjének mondja).
</p>
<p><i>Folytatjuk...</i></p>
demeterbhttp://www.blogger.com/profile/01934570958130563079noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-2482251696257291517.post-61505522101580044182021-11-24T21:45:00.001+01:002021-11-24T21:45:18.757+01:00A keresztény lélek<p>
Az utóbbi években - különösen, miután a magyar állampárt önmaga politikai
narratíváját mint "keresztény" narratívát határozta meg - ismét fellángolni
látszik az obligát vita a kereszténység és a keresztény ember társadalomban
betöltött szerepéről. Arról, hogy kell-e, lehet-e egy keresztény embernek és
magának a keresztény egyháznak politikai szerepet vállalnia és arról, hogy ha
igen, akkor milyen keretek között és milyen indíttatással teheti ezt meg. Hogy
mit jelent az állam és az egyház elválasztása és mit az együttműködése. Hogy
mi jellemzi a keresztény embert különösen ha közéleti szerepvállalásra adja a
fejét és mi akkor, ha a közéleti szerepvállalók közül egy szavazáson vagy
egyéb helyzetben választania kell. Hogy létezik-e olyan, mint közéleti
kereszténység. Ha igen, mik ennek a jellemzői? Elválasztható-e a kereszténység
mint politikai narratíva a keresztény hittől?
</p>
<p>
Ez egy építő és előre mutató vita is lehet, ahhoz azonban, hogy mindezek
megválaszolásába belefogjunk, legelőször tisztázni kell, hogy egyáltalán mi ma
a kereszténység, ha "az dolgot őt magát nézzük". Mit jelent a kereszténység
magában a keresztény emberben? Hogyan formálja, hogyan alakítja őt? Mit jelent
akkor, ha a társadalomban való részvétel és különösen ha a közélet
szemszögéből nézzük? Egy blog keretei között talán túl nagy falatnak tűnik
ennek megválaszolása, de ha néhány sarokkövet nem rakunk le legalább a magunk
számára, biztosan nem tudunk ebben a gondolatmenetben továbblépni.
</p>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img
border="0"
data-original-height="400"
data-original-width="711"
src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiEdyzD9Q4iOM3RlFf_T2BY-LSgiYYbHJLaKq2IkC5cTZJQ2HJEoaAby7zL2CKpOAKFrIr1uoYIHb8BDU5QEM55MmtUclLusX5d8Jk76jubbkTu18iHU8c7psgZqA-qtolYFuLVf7YmsZlP/d/cross.jpg"
/>
</div>
<p>
Először is szögezzük le: <b>Kereszténynek lenni nem értékrend</b>. Legalábbis
elsősoron nem az. Nem egy felvett viselkedési forma. Nincs olyan, hogy az
ember azért lesz keresztény, mert azonosul egy politikai vagy társadalmi
normarendszerrel. Mint ahogy olyan sincs, hogy az ember azért lesz keresztény,
mert beleszületik egyfajta kulturális közegbe, vagy épp azonosul vele.
Kereszténynek lenni ugyanis ahogy nem értékrend, úgy <b>nem is kultúra</b>. És
hogy még tovább feszítsük a húrt, a kereszténység ráadásul
<b>nem származás és nem is népcsoport</b>. Mérhetetlen rombolást végzett az
emberiség történelme során szinte minden olyan gondolat, amely a
kereszténységet lényegét tekintve összemosta bármelyik itt fent felsorolt
fogalommal. Háborúk, népirtások, inkvizíció, kulturális és szellemi pusztulás
következett ebből szinte minden alkalommal. Ha van olyan konklúzió, amely a
keresztény egyháztörténelemből egészen nyilvánvaló az az, hogy amikor a
kereszténység önmagára elsősorban erkölcsi vagy kulturális, esetleg hatalmi
entitásként tekintett, abból mindig a világi romlottság eluralkodása
következett a keresztény egyházban. Általában ennek következményei lettek a
különféle lelkiségi és megújulási mozgalmak, nem utolsósorban pedig maga a
reformáció is.
</p>
<a name='more'></a>
<p>
De ha mindez nem, akkor mi ma a kereszténység? Aki gyermekkorában járt
bármilyen keresztény hittanra az nagyjából kívülről fújja, hogy a "keresztény"
szó (vagy "keresztyén", ebbe most ne menjünk bele) azt jelenti, hogy az ember
"krisztusi" ember. Olyan, aki Krisztushoz tartozik. Eredetileg gúnynévként
ragadt az első keresztény gyülekezetekre a jelző, később - az első évszázadok
üldöztetései alatt - megbélyegzés lett belőle. Olyan emberekre és közösségekre
mondták, akiknek a gondolataiból, az életéből messziről látszott, hogy ők
"mások" mint az őket körülvevő világ, hogy ők úgy viselkednek, úgy élnek, úgy
szeretnek mint Jézus Krisztus (vagy hát legalábbis minden erejükkel próbálnak
így tenni, ha sokszor bele is buknak).
</p>
<p>
De mi is a lényege ennek a "Krisztushoz tartozás"-nak? Hét pontban próbálom
meg ezt összeszedni fenntartva a lehetőségét annak, hogy ez csak egy piciny
szelete annak, amit a kereszténység valójában jelent, de hangsúlyozva, hogy
számomra ma ezek a legfontosabbak. A hetes szám a keresztény hitben amúgy is a
teljesség jele.
</p>
<h2>1. A kereszténység: beismerés</h2>
<p>
A keresztény lélek először is olyan lélek, aki hiszi és vallja, hogy földi
emberként mind a gondolati, mind a cselekvési szabadságunk korlátozott. Hogy
nem vagyunk földre szállt istenek, hogy "töredékes az ismeretünk", ahogy Pál
apostol fogalmaz. És nemcsak Istenről, hanem a minket körülvevő világról is
töredékes. A kereszténység ezért nem tekintheti önmagát az igazságok
kizárólagos letéteményesének, mindig meg kell hagynia az esélyt arra, hogy
bizonyos dolgokat mások máshogy, esetleg jobban tudnak vagy jobban csinálnak.
Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a keresztény lélek kritika nélkül el
kell fogadja azokat a gondolatokat, amik ismerete minden pontjának
ellentmondanak. Ezekkel szemben újból és újból fel kell mutatnia a megismert
igazságot, legyen az bármilyen töredékes. Ugyanakkor a keresztény lélek
nyitott új dolgok megismerésére, nyitott a jobbító szándékra, fáradhatatlanul
igyekszik a még jobbra, a még alaposabbra, próbálja minél jobban megismerni az
őt körülvevő világot. Enged annak, hogy mások esetleg jobbra tanítsák őt.
</p>
<p>
Ennek pedig gyakorlati következményei is vannak, a közéletre vonatkozóan pedig
különösen. A keresztény ember nem gondolja magát okosabbnak a másiknál
<i>csak azért, mert keresztény</i>. Nem hiszi, hogy le lehet zárni egy vitát
azzal, hogy én keresztény vagyok, <i>tehát</i> igazam van, vagy hogy épp a
másiknak nincs igaza, <i>mert nem keresztény</i>. A keresztény lélek
ugyanakkor gyanakvással fogad minden olyan gondolatot, amelyik azt sugallja,
hogy a kiötlője a bölcsek kövének hordozója, aki mindent <i>is</i> tud,
ráadásul mindent <i>is</i> jobban. A keresztény lélek kételkedik, ha
általános, de nem kellően alátámasztott világmagyarázatot hall; hiszen
pontosan tudja, hogy az is csak töredékes ismeretre épülhet.
Összeesküvés-elméletek helyett ezért inkább még jobban akarja megismerni a
világot, benne pedig önmagát és Istent. A keresztény lélek ezen beismeréséből
tehát <i>józanság</i> fakad.
</p>
<p>
Ennek sokkal fontosabb, a kereszténység szempontjából leginkább lényegi
beismerés az, hogy nemcsak a gondolati és cselekvési, hanem az
<i>erkölcsi szabadságunk</i> is korlátozott. Hogy nem tudjuk szabadon tenni
azt, ami helyes, mert minduntalan korlátoz bennünket saját önzőségünk,
romlottságunk, kivagyiságunk, hiúságunk, szerzési vágyunk, szexuális vágyaink
és még számos alantas ösztönünk (lásd bővebben Freud szinte teljes
munkásságát). Hogy - keresztény szóhasználattal élve - egészen és minden
cselekedetünket tekintve romlottak vagyunk nemcsak mi, hanem a minket
körülvevő világ is. Hogy még az is, amit a saját értékítéletünk szerint a
legjobb szándékkal teszünk, be van mocskolva saját magunk piedesztálra
emelésének hiú szándékával. Hogy a mi minden jóságunk olyan, mint a "szennyes
ruha", ahogy a próféta mondja. Ennek a beismerése az, ami az embert
kereszténnyé teszi. A tökéletes, a makulátlan isteni erkölccsel való
szembesülés az első pont, ami elindítja az embert ezen az úton.
</p>
<p>
Ez a beismerés pedig sokkal súlyosabb, az ember egész személyiségét
meghatározó következményeket hordoz. A legfontosabb következmény ezek közül az
<i>alázat</i>. <b>A pökhendi keresztény nem keresztény.</b> Annak felismerése,
hogy Isten tökéletes erkölcsi mércéjéhez mérve a mi emberi próbálkozásaink
mind halálra vannak ítélve alázatra inti az embert. A keresztény lélek nem
gondolja, hogy ő bármivel is különb lenne a másiknál. Tisztában van vele, hogy
tökéletlen, ahogy a másik is, hogy ugyanarra a megbocsátásra szorul rá, mint a
másik is. Legfeljebb a bűnei mások. Ezért nem tekinti a másik embert sem
erkölcsileg alacsonyabb rendűnek, sem olyannak, aki felett erkölcsi ítéletet
mondhat. Nem helyezi magát a másik ember fölé, hanem Jézustól tanulva a másik
ember szolgálatára törekszik (vö. Márk 9:35). Természetesen ez sem jelenti
azt, hogy elfogadná azokat a viselkedési formákat, amelyeket Isten törvénye
egyértelműen bűnnek mond. De amikor bírál, annak célpontjában nem az ember,
hanem a cselekedet áll. A keresztény lélek tartózkodik a bűntől, irtózik tőle,
de szeretettel és alázattal viszonyul a bűnöshöz, mint olyanhoz, akinél maga
sem különb. Ez olyan viselkedés, ami ma a politikában szinte az
öngyilkossággal határos. Beismerni a saját bűnöket, alázattal fordulni a másik
felé akkor is, ha az más oldalon áll - ez ma a politika nyelvén gyengeséget
jelent. Mégis, paradox módon a keresztény léleknek ez a gyengeség lehet a fő
ereje.
</p>
<h2>2. A kereszténység: szabadság</h2>
<p>
A keresztény lélek szabad lélek. Szabad, mert megszabadult. Megszabadította őt
Isten mindazzal, amit mint fiú Isten a kereszten érte megtett és mindazzal,
amit mint Szentlélek az emberben megtesz. Megszabadította a saját
gyarlóságának, önzőségének, alantas vágyainak, képmutatásának, szerzési
ösztönének terheitől (keresztény szóhasználattal: bűneitől) és ez a
megszabadítás - mint egy folyamat - az ember egész életét végigkíséri. A
protestáns teológia ezt a folyamatot hívja megszentelődésnek. Ahogy a
keresztény lélek halad afelé, hogy valóban "krisztusi" módon létezzen. A
keresztény lélek földi vándorútja az ilyen kis szabadulások története. Sosem
lesz egészen tiszta (legalábbis amíg a földi út végére nem ér), mindig is
esendő marad, de minden nap kap egy kis szelet újabb szabadságot. Van, hogy
csak megbocsát valakinek. Van, hogy évekig tartó viszály végére tesz pontot
egy gesztussal. Van, hogy elhagyja a dohányzást vagy az italt. Napról napra,
lépésről lépésre halad az újabb kis szabadulások útján. És a keresztény lélek
talán legesszenciálisabb vonása az, hogy önmagára mint megszabadított lélekre
tekint. Olyanra, mint aki a sötétben botorkált elveszetten, de Isten rátalált
és kihozta onnan (erről szól a talán legismertebb angolszász keresztény
himnusz, az Amazing Grace első néhány sora is).
</p>
<p>
Itt engedjünk meg egy gyors kitérőt: a keresztény szabadság fogalma nem
ugyanaz, mint amit a kereszténységen kívüli világban - és a közéletben is -
sokszor szabadságnak hívunk. A világi - nevezzük így: liberális -
szabadságfogalom körülbelül azt takarja, hogy egészen addig, amíg mások
ugyanilyen jellegű szabadságát nem sértjük meg vele tehetjük azt, amit a saját
tetszésünk (anyagi érdekeink, szexuális ösztönünk, satöbbi) diktál nekünk. A
keresztény szabadság fogalma viszont épp azt jelenti, hogy mindezektől (saját
jókedvünktől, anyagi érdekeinktől, szexuális ösztöneinktől, satöbbi) többé már
nem korlátozva tehetjük azt, ami jó, ami helyes. Ez egy gyökeresen más jellegű
szabadság. Bizonyos szempontból épp az ellentéte annak, mint amit a
liberalizmus hirdet. Az egyiknek az emberben önmagában van a viszonyítási
pontja (saját akaratunk, jókedvünk), a másiknak pedig egy külső nézőpontban,
Isten akaratában (ezt tekinti ugyanis helyesnek). Mégis van néhány közös
vonásuk.
</p>
<p>
Az első, hogy mindkettő elfogad más korlátokat is a szabadság tekintetében
(például törvényeket, adófizetési kötelezettséget, satöbbi). A másik, hogy
ugyanakkor mindkét szabadságfogalom érzékeny arra, ha külső eszközökkel
akarják korlátozni. Ahogy a liberális szabadságfogalom is egyetlen
megváltoztathatatlan korlátot ismer a szabadságban (a másik ember
szabadságát), úgy a keresztény szabadság is olyan, amelyik alapvetően csak
Isten akaratának hajlandó magát feltétel nélkül alávetni. Mindkettő érzékeny
arra, ha ezt a viszonyítási pontot újabbakkal akarják kiegészíteni. Ezért ha
el is fogadnak más korlátokat, azokat csak indokkal és az elsődleges
korlátokkal nem ütköző módon szeretik érvényesíteni. Ahogy egy konzekvens
liberális ellenzi a cannabis-használat állami szabályozását (hiszen a
liberális szabadságfogalom szerint nem árt vele másnak és nem korlátozza vele
senki szabadságát), úgy egy konzekvens keresztény számára is bántó, ha
akadályozzák akár hitének gyakorlásában akár a lelkiismerete szerint helyesnek
tartott bármilyen cselekedetben. Ezért a keresztény lélek szereti a
szabadságot és ragaszkodik hozzá, mint értékes és a keresztény léthez
elengedhetetlenül szükséges dologhoz.
</p>
<h2>3. A kereszténység: közösség</h2>
<p>
A keresztény lélek közösségben élő lélek. Ráadásul kettős közösségben él.
Egyrészről egy földi, emberi közösségben, legyen az egy helyi gyülekezet,
országos egyház vagy épp a keresztények kétmilliárdos tömege. Másrészt pedig
közvetlen lelki közösségben a feltámadt Jézus Krisztussal. Egyszerre van
összekötve embertársaival, akikkel valódi testvéri kapcsolatban él (az ezzel
együtt járó cívódásokkal, belső villongásokkal együtt, de mégis
széttéphetetlenül összekötve, mint egy családi kapoccsal) és Jézussal, aki
szintén barátjának, "Isten háza népének" tekinti őt. Ráadásul ez e kettős
közösség fizikailag egy alakban, a keresztény egyházban jelenik meg. A
kereszténység nem élhető meg egyénileg, mert lényege ez a közösségi lét.
</p>
<p>
A keresztény lélek ezért szereti, tiszteli és becsüli a közösséget, legyen az
család, gyülekezet, önszerveződő egylet, helyi, települési vagy épp egyetemi
közösség. Fontos számára a lakóhely mint mikroközösség, a nemzet, mint nyelvi
és kulturális közösség, de fontos Európa is, mint a nyugati kereszténység
legnagyobb kulturális-politikai egységtömbje. Fontos számára gyülekezete, mint
ahol elsődlegesen megéli a Jézushoz fűződő kapcsolatát, felekezete mint
hitvallási közösség, de fontos a keresztény egyház egésze is, mint mindezen
hitvallási közösségek összessége, hitünk szerint Krisztus teste. Kicsitől a
nagy felé: így épül fel a keresztyén lélek közösségi identitása. Erre épít a
protestáns egyházak zsinat-presbiteri döntéshozatali struktúrája csakúgy, mint
a klasszikus kereszténydemokrata politikából ismert szubszidiaritás-elv, ami
ma az egész demokratikus világ egyik döntéshozatali alappillére.
</p>
<h2>4. A kereszténység: reménység és öröm</h2>
<p>
A keresztény lélek reménységben élő lélek. Úgy járja a földi útját, hogy
közben előre, az örökkévalóságra néz. Mindig kicsit feljebb emeli a
tekintetét. Tudja, látja, hogy az életnek célja és értelme van. Nem a semmiből
jön és nem a semmibe tart. Tudja, hogy a mi dolgunk nem önmagunk
"megvalósítása", hanem a világban speciálisan nekünk szánt hely és szerep
megtalálása. Azé a helyé, ahol kiteljesedhetünk, ahol valóban otthon
érezhetjük magunkat, ahol alkothatunk és ahol megpihenhetünk, ha kell. A
keresztény lélek tudja, hogy van ilyen hely. Mindenkinek egyénre szabva. És ha
sokszor csak a következő apró lépést látja is, akkor is tudja, hogy az a lépés
errefelé vezeti, ha Isten akaratának engedve lépi meg.
</p>
<p>
Ennek elsődleges gyakorlati következménye, hogy a keresztény lélek "ütésálló".
Nem azon verseng, hogy mikor tud jobban panaszkodni, megsértődni vagy mikor
tudja magát még jobban sajnáltatni. Észreveszi az apró örömöket az élet útján.
A kis felismeréseket, a nagyobb útmutatásokat. Tud örülni az élet apró
szépségeinek. A falevelek csodálatos egységének a sokféleségben, egy szép
napfelkeltének, egy kedves szónak, egy mosolynak. Tudja, hogy ha el is bukik,
a bukásból fel tud kelni, tud az Istenhez fűződő kapcsolatából új és új erőt
meríteni, tud az elkövetett hibáiból tanulni. Tudja, hogy a nehézségek nevelik
és acélozzák az ember hitét. Ez az örök reménység, a keresztények életéből
sugárzó öröm és szeretet volt az, ami először feltűnt az őket kívülről látó
társadalomnak. Ez az életöröm volt az, ami miatt ők szemmel láthatóan
másképpen élték az életület, mint a többség. Másképp viszonyultak a bajokhoz,
az őket ellenségként kezelő és sokszor üldöző társadalomhoz és végső soron ez
volt az, ami miatt <i>krisztusinak</i>, azaz krisztiánosznak, kereszténynek
gúnyolták őket. És ez az egyik legfontosabb látható jele ma is a keresztény
léleknek.
</p>
<h2>5. A kereszténység: megbocsátás</h2>
<p>
A Bibliában Jézus egyik legfontosabb példázata (persze fellengzős dolog ezt
így kijelenteni, hiszen ezzel azt mondanám, hogy vannak kevésbé fontosak is,
de az ember és Isten kapcsolatát tekintve talán mégis ez az egyik
leglényegibb) a "gonosz szolga" példázata. Ez egy olyan történet, amely arra
hívja fel a figyelmünket, hogy az egymással szemben mutatott magatartásunk
hogyan befolyásolja az Istenhez fűződő kapcsolatunkat. A történet egy
szolgáról szól, aki a királyának olyan hatalmas összeggel tartozik, amit
nemcsak hogy ő, de utódai sem lennének képesek soha megfizetni (mintha ma egy
sokszáz-milliárdos összegről beszélnénk). A király számadást tart, a tartozás
kiderül, a király pedig először az ilyenkor szokásos eljárást követi: úgy
rendelkezik, hogy az embert családjával és minden vagyonával együtt adják el
rabszolgának, és addig szolgáljon, amíg mindenét meg nem fizeti. A szolga erre
könyörögni kezd, a király pedig megenyhül és egy tollvonással elengedi neki a
teljes tartozást. Emberünk boldogan megy hazafelé, amikor az úton találkozik
egy társával, aki egy egész pitiáner összeggel tartozik neki. Adósát meglátva
emberünk azt először fojtogatni kezdni, majd elviteti az izraeli Baracskára,
hogy adósságát leülje. A királynak fülébe jut, hogy az az ember, akinek épp az
imént engedte el sokmilliárdos adósságát így bánt egy neki csekély összeggel
tartozó társával. Felháborodik és visszatér eredeti ítéletéhez, sőt még annál
is keményebbet hoz: a szolgát börtönbe vetteti adósságának megfizetéséig (ami
az összeg miatt nyilvánvalóan azt jelenti, hogy ő és utódai életük végéig
börtönben maradnak).
</p>
<p>
A példázat még húsbavágóbb, ha a szövegkörnyezetével együtt nézzük: Jézus
ugyanis ezt Péternek arra a kérdésére mondja válaszul, hogy "hányszor kell
megbocsátanunk egymásnak". A példázat arra figyelmezteti a keresztény embert,
hogy neki Isten akkora (lelki) adósságot engedett el, amit magától soha nem
lett volna képes kifizetni. Ezért ha nem bocsátunk meg egymásnak az ennél
sokkal kisebb sérelmekért, akkor úgy fogunk járni, mint ez a szolga járt a
történet végén.
</p>
<p>
Szerencsénkre bármilyen erős figyelmeztetés ez a történet, a megszabadult
léleknek sokszor nincs rá szüksége sem, mert naponta átéli, hogy neki mekkora
tartozás lett elengedve. A keresztény lélek sokkal hálásabb lélek annál,
minthogy folyamatosan csak a sérelmeit dédelgesse. A keresztény lélek alapvető
tulajdonsága a megbocsátás. Kívülről ez sokszor gyengeségnek tűnik, pedig
valójában jóval nagyobb önuralom, türelem és Istentől kapott szeretet kell
hozzá, mint a sérelmek folyamatos felemlegetéséhez vagy épp a bosszúálláshoz.
A megbocsátás képessége keresztény hitünk próbája. Nem véletlenül imádkozunk
úgy, hogy "bocsásd meg a mi vétkeinket,
<b>miképpen</b> mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek". De nem véletlenül
figyelmeztet minket Jézus a híres hegyi beszédben sem, amikor azt tanítja,
hogy ha valakinek panasza van ellenünk, akkor először béküljünk meg vele és
csak utána vigyük az áldozatunkat Isten elé. A bocsánatkérés és a megbocsátás
egyaránt lényegi eleme a keresztény embernek.
</p>
<h2>6. A kereszténység: szolgálat</h2>
<p>
A "közéleti kereszténység" szempontjából talán legfontosabb részhez értünk. A
keresztény ember az egész életét úgy fogja fel, mint egy szolgálatot, amit
Isten felé végez. Az egyenlet valahogy úgy néz ki, hogy Isten teljes
bűnbocsánatot és örök életet adott nekünk (múltidőben, mégpedig Jézus
keresztáldozatáért), mi pedig hálából (és nem cseréből) az életünket, mint
neki végzett szolgálatot ajánljuk fel úgymond áldozatként. Ennek módjára és
mikéntjére nagyon konkrét megbízásunk is van Istentől, talán nem szükséges
valamennyi ide vonatkozó bibliai szakaszt idecitálni. Dióhéjban úgy tudjuk ezt
felfogni, hogy a keresztény ember egész életén, a mondatain, a viselkedésén, a
habitusán "áttűnik", "átszüremkedik" mindaz, amiről fentebb beszéltünk. Hogy
amikor valaki ránéz egy keresztény emberre, akkor valójában ne azt az embert,
hanem az őt megváltó Jézus Krisztust lássa. A keresztény lélek arra törekszik,
hogy cselekedeteiben és gondolataiban is Jézust mutassa meg ennek a világnak.
Ez az elsődleges szolgálata. És ebből következik még sok minden más is, de
mindezek közös jellemzője, hogy ezeket mind alázattal, odafigyeléssel teszi,
hogy - mint Istennek végzett szolgálatban - igyekszik a legjobbját nyújtani
ott, ahová Isten helyezte őt. A keresztény fafaragó igyekszik a legjobban
faragni a fát, a keresztény pék a legjobban, a legízletesebben sütni a
kenyeret. Egész egyszerűen azért, mert nem muszájból vagy kényszerűségből
teszi, hanem hálából, és mert annak az Istennek szolgál vele, aki hitünk
szerint minden szempontból tökéletes. Ha valaki olvasta Max Webertől "A
protestáns etika és a kapitalizmus szelleme" című művet, ott Weber ezt, a napi
feladatokban megnyilvánuló szolgáló hozzáállást, az "Isten dicsőségére végzett
munkát" teszi meg a polgári társadalmak és - áttételesen - a kapitalizmus
kialakulásának egyik fő okául.
</p>
<p>
És hogy ezt kicsit a közéletre is konkretizáljuk: a keresztény ember nem
uralkodni akar. Akármilyen közéleti szerepet kap, azt szolgálatként fogja fel
elsősorban Isten, de ugyanúgy az emberek és a közösség felé is. Márpedig a
szolga nem uralkodik. A keresztény ember - közéleti szerephez jutva - alapvető
fontosságúnak tartja, hogy az a közéleti szerep a szó legszentebb értelmében
<i>ministerium</i>, vagyis szolgálat (igen, ez a szó valóban szolgálatot, a
minister pedig szolgát jelent). A szolgálatnak pedig két nagyon fontos
jellemzője van: az egyik, hogy nem tart örökké, a másik pedig, hogy mindenkor
számadásra kötelezett.
</p>
<p>
Ezért a keresztény ember először is tisztában van azzal, hogy a szolgálata
egyszer véget fog érni. Ahogy nem vele kezdődött a világ, úgy nem is vele fog
befejeződni. Úgy igyekszik ezért cselekedni és döntéseket hozni, hogy azok
egyrészt méltók legyenek elődeihez és hagyományaikhoz (a keresztény lélek
számára tehát fontosak azok, akik előtte jártak ezen az úton, ilyen értelemben
tehát szükségszerűen konzervatív), másrészt pedig olyanok legyenek, amire
épíŧhet majd bárki, aki ezt a szolgálatot átveszi. Akkor is, ha bizonyos
kérdésekben másként gondolkodik. Ebben az értelemben pedig a keresztény lélek
szükségszerűen progresszív kell legyen. Ugyanakkor sosem háborúként fogja fel
a közéletiséget, hanem folyamatként, ahol vannak elődeink, akiknek a nyomába
lépünk és lesznek utódaink, akik majd átveszik tőlünk a stafétabotot. Vannak,
akik úgy látják, ahogy mi és vannak, akik máshogy, de a szolgálatnak róluk is
ugyanúgy kell szólnia. Ilyen értelmeben tehát a keresztény léleknek van
kitekintése mind hátra-, mind előre, mind "oldalra". Konfliktusok helyett
megoldásokat keres, hogy igaz legyen rá, amit Jézus mond: boldogok a
békességre igyekvők.
</p>
<p>
Másodszor pedig a keresztény ember kész minderről bármikor és bárkinek számot
adni. A közélet nyelvén ezt úgy tudjuk megfogalmazni, hogy a keresztény ember
szereti a nyilvánosságot. Nem titkolózik és nem hazudik, de bármikor képes és
kész megindokolni, hogy mit miért csinált. Kész érte érvelni, kész érte
szenvedéllyel vitázni is, ha kell. Mert ha valamit helyesnek és erkölcsi
értelemben is jónak tekint (vagyis igaznak), akkor arról szívesen számol be
bármikor, bárkinek. Akkor szeretné, ha minél többen látnák, hogy ez jó, hogy
ez erkölcsös és ez igaz. Jézus azt mondja a farizeus Nikodémusnak János
evangéliumában:
<i
>"aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a
világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. Aki pedig az
igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánvalóvá legyen
cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat"</i
>. Ezek a mondatok minden lépésben meg kell, hogy határozzák a keresztény
ember közéleti szerepvállalását.
</p>
<p>
És talán azt már említeni sem kell, hogy a keresztény ember azzal is tisztában
van, hogy egyszer mindarról, amit ezen a földön tett, számot kell adnia a
mindenható Isten előtt is. Akire többet bízott Isten, annak többről kell
számot adnia, az szigorúbban is lesz megítélve. Ezért a keresztény ember
közéleti szereplőként távol tartja magát a korrupciótól, a nem tiszta
helyzetektől, a becstelenségtől, de ugyanígy ódzkodik a
karaktergyilkosságoktól, a hazugságoktól és egymás bemocskolásától is. Tudja,
hogy sokszor elbukik ezekben, de mindig meg-megújuló akarattal törekszik arra,
hogy amit tesz, az Isten ítélőszéke előtt is megállja a helyét. Úgy szereti
hazáját és közösségeit, úgy szolgálja őket, ahogy a híres szeretethimnuszban
olvassuk az isteni szeretetről: "Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az
igazsággal".
</p>
<h2>7. A kereszténység: kegyelem</h2>
<p>
Mindezek felett a keresztény ember jól tudja, hogy mindaz, amit itt
összehordtam teljességgel megvalósíthatatlan, hacsak a mindenható Isten nem
teszi őt alkalmassá minderre. A keresztény lélek tudja, hogy nem benne magában
van a kereszténység lényege, hanem úgy kapja "fentről" és ha Isten nem segíti
végig ezen az úton, akkor minden egyes lépésnél el fog bukni. Kereszténynek
lenni ezért mindenek felett: Isten ajándéka, vagy más néven nevezve Isten
kegyelme. Mert ő az, aki, aki a kezdeti beismerést adja, ő az, aki megszabadít
saját terheink alól, aki közösséget ad, reménységet és örömöt, aki képes a mi
kérges lelkünket megbocsátóvá tenni és aki alkalmassá tud minket tenni arra,
hogy életünkkel, gondolatainkkal, szavainkal és tetteinkkel őt szolgáljuk. Ő a
kezdete és a vége is a keresztény ember szolgálatának, ő indít el ezen az
úton, ő tart rajta és a végén is ő vár majd minket. Ezért mindenek felett
dicsőség és hála neki!
</p>
demeterbhttp://www.blogger.com/profile/01934570958130563079noreply@blogger.com2